7. fejezet

Csak légy boldog! Én ülhetek a sarokban, de a te életed túl értékes ahhoz, hogy elvesztegesd!

7. fejezet

Harcok

Minden egyes lélegzet fáj ezen a nyomorúságos világon. A levegő égeti a torkom, szúrja a tüdőm, bombázza a szívem és tipor a lelkemen. Igen, félig vámpír vagyok, de tudom, hogy van lelkem. Csak romlott és szörnyeteg.

Egy lakatlan ház koszos, dohos ágyán fekszem körülbelül három napja, vagy több. Az idő- és mindenféle érzékem elhagyott. Két hete nem ettem, de nem érzem az éhséget. Hetente költözgetek tovább, egyszer egyre közelebb Lorához, egyszer egyre távolabb. Fogalmam sincs mit tegyek. Illetve tudom, mi a helyes, de nem vagyok képes nélküle létezni. Állandóan ő jár a fejemben, és csak kínzom vele magam, mert minden egyes gondolattól forró tűz égeti az egész lényemet és ilyenkor sok ideig mozdulatlanul, álmatlanul fekszem és az kacér mosolyára gondolok, az édes nevetésére, örök lelkesedésére - ami engem is feltöltött, mint mikor a közelében voltam - és az összetört, elkínzott arcára, amikor otthagytam a Cullen villában. Akkor jöttem rá, hogy mennyire is szeret engem. Furcsa volt elhinni, hogy egy csodálatos lány viszont szerethet majdnem ugyanazzal a hévvel és szenvedéllyel. 

Mostanra biztosan utál, gondoltam mindig, mikor egy-egy gyengébb pillanataimban visszaakartam térni hozzá. - Jól megvan ő nélküled is! - Csalódott benned, összetörted! Ki nem állhat! Ekkor mindig távolabb költöztem és további önkínzó gondolatokkal traktáltam a lelkiismeretem, hogy még véletlenül se engedjen vissza. Hisz mit mondana ez el rólam?! Otthagytam azzal a szöveggel, hogy nem szeretem, jobb lesz neki más, aztán fél év múlva visszatérek azzal, hogy: - Hé, bocsi tévedtem. Kész agyrém. Egy megkeseredett balek vagyok. Társaságom azóta csak a mókusok, szarvasok és egyéb erdei állat volt, amelyikek a találkozás után, mind holtan végezték. Meg sem fordult a fejemben, hogy találkozzak valakivel. Hetek óta nem is fürödtem, a hajam, mint egy nagy szénaboglya áll a fejem tetején és az öltözékem szakadt és véres. Elég ijesztő látvány lennék, bárki számára.

Meg aztán ki lenne rám kíváncsi? Azon kívül, hogy senki, senki olyan, akire én kíváncsi lennék. És csak egyetlen olyan személy van, akivel soha többé, nem találkozhatok, már pedig az az én életemben elég hosszú idő. Lora már biztosan régen elfelejtett és túljutott rajtam. Már biztosan van egy másik van egy új szerelme, aki normálisabb, biztonságosabb és ember. Abban azonban biztos vagyok, hogy olyat nem talál soha, aki annyira szereti őt, mint én. Hiába ő a legangyalibb, legszebb, legokosabb, leggyengédebb és legjószívűbb lény, akivel valaha találkoztam, de az én szerelmem iránta sokkal összetettebb, szenvedélyesebb és feltétlenebb, mint akármelyik másik szerelem. Kölcsönösen voltunk egymás legjobb barátjai, lelki társai, szülei, szeretői és testvérei. Úgy óvtam, mint a legféltettebb kincsem, úgy védtem, mint anya a lányát, úgy civakodtam vele, mint egy testvér, együtt sírtunk, nevettünk, mindent megbeszéltünk és egyikőnk problémájára is csak együtt találtunk megoldást és olyan hévvel, visszavonhatatlan, feltétlen szeretettel szerettem és szeretem, hogy ember nem tud úgy szeretni. Egyszerűen képtelen rá. A többségük képtelen az önzetlenségre és a megbocsátásra. Enélkül pedig nem lehet egy olyan szeretettel teli harmóniát kialakítani két ember között, mint ami köztem és Lora között volt. 

Ő egészen különleges volt. Ha mondhatok ilyet, ő nekem rendeltetett. Pontosan nekem lett teremtve; őszinte, gyönyörű, vidám,kicsit kelekótya, de lelkes és önzetlen. A nagy szívás pedig az, hogy én nem neki lettem teremtve. Egy ilyen tiszta és jó lélek, mint ő nem lehet együtt egy ilyet romlott és rossz lélekkel. Folyton folyvást fájdalmat okoznék neki. Nem tudhatnám teljes biztonságban még magam mellett sem, a Volturiról és más vámpírokról nem is beszélve... Én csak a legjobbat akarom neki. Az pedig egy normális emberi férj, egy gyermek, saját lakás és egy csodálatos élet, amit a szerettei között tölthet, amíg meg nem öregszik és meg nem hal. Ez az élet rendje. Ki vagyok én, hogy belerondítsak? Ki tehet egyáltalán ilyet? Senkinek nincs joga hozzá, hogy magához láncoljon egy embert - még ha az a szerelme is - és kizökkentse őt a megszokott életéből, hogy aztán örökké büntesse magát érte, hogy tönkretett egy életet. Az övéét, akit úgy szeretett.

A helyzet nyomorúságos. Megtaláltam a megoldást, de nem lehetek benne biztos, hogy ez a megoldás. Csak egyszer láthatnám, hogy mi van vele. Csak egyszer érezhetném még azt a derűs felhőt, amit mindig a közelében, egyetlen egyszer akarom érezni a teste melegét és a csókja ízét. Csak látni akarom, hogy túl van rajtam, nem változott meg és boldog valakivel. Talán meg kéne látogatnom. Nem! Vagy talán csak meglesni, úgy, hogy ő nem vesz észre. Nem, úgysem bírnád ki, hogy ne öleld megint magadhoz! 

Mostanában gyakran történik meg ez velem. Mikor hosszú ideig így lefekszek valahova, mozdulatlanul, csak gondolkodom és magammal vitatkozom. az erősebbik felem tudja, hogy nem szabad a szívemre hallgatni, de az mindig betolakszik, és véres sebeket ejt rajtam naponta, percenként...

Mozdulatlanul feküdtem tovább a sötétben és éreztem, hogy egy könnycsepp gördül le az arcomról. Hónapok óta nem sírtam. Már nincsenek ilyen kényszereim. Nincsenek testi reakcióim a benti harcokra, amit önmagammal vívok. Nem sírok, nem mosolygok, nincs arcmimikám, nem beszélek. A szememet is csak akkor tartom nyitva, ha az feltétlenül fontos.

Csak egy könnycsepp volt, de megrémisztett. A testem kezd visszatérni, de én nem akarom. Semmi kedvem ezekre a fölös dolgokra pazarolni az energiámat. Az belső harcaim sokkal jobban lefárasztanak. És nem testileg fáradok el, mert egész nap csak fekszem és fejemet sem mozdítom, néha még levegőt sem veszek. Viszont a szétmarcangolt lelkemnek, ami már így is el van alélva, minden másodperc fárasztó. Minden másodperc, olyan neki, mint egy hetven kilós testnek, aki kétszer futná le a maratont egyszerre. Csak az a baj, hogy ilyenkor nem jön álom a szememre. Félvér létemre ugyanis képes vagyok aludni, de az álmok miatt már hosszú ideje nem is alszom. Elbóbiskolok néha, de olyankor is félig a tudatomnál vagyok. Nem tudom teljesen kipihenni magam. Fáradok. A lelkem már nem bírja sokáig.

- Haló! - jött egy váratlan kiáltás a földszintről. A szemeim kidülledtek és azonnal felültem. - Tyler itt vagy? - kérdezte egy ismeretlen női hang. Ki ez? Honnan tudja a nevem? Honnan tudja, hogy itt vagyok?

A vámpír génjeimnek köszönhetően egy pillanat alatt lent voltam a földszinten és az idegennel néztem farkasszemet a sötétségben. Én támadó állásban álltam. Az idegen miatt is természetesen és, mert már régen nem találkoztam senkivel, akivel emberien kell viselkedni. az ösztöneimre hallgatok, mióta egyedül élek. Az ösztöneim mindig azt súgják, hogy ne bízzak.

- Á végre megvagy! - sóhajtott fel megkönnyebbülten a lány és felkapcsolt egy elég gyéren világító villanyt. Amikor az megvilágította a lány arcát, végre láthattam, kihez fűződik ez az ismeretlen hang. Egy alacsony, húsz év körüli, hosszú, szőke hajú lányt állt velem szemben. Ápolt volt és a ruhája is tiszta és új kinézetű, nem illett ebbe a koszos környezetbe. Az arca, olyan volt, mint a baba bőre, de a szeme vérvörösen világított. - Semmi gond, Tyler. - emelte maga elé a kezeit megadóan és a szemembe nézett. - Mindent megmagyarázok most, csak ülj le légyszíves és nyugodj meg. - mondta, majd mikor nem feleltem és nem változtattam támadó testtartásomon, a fejét oldalra fordította és a szemeit összeszűkítette. - Mikor vadásztál utoljára?

- Ki vagy te? - a hangom engem is megijesztett. Annyira rég nem beszéltem, hogy teljesen eltorzult, beállatiasodott a hangom, mintha egy oroszlán beszélne, aki megtanult beszélni. Láttam, hogy ő is megrémült, de az első ijedtség után, az arca aggódó kifejezést öltött. Nem tudtam elképzelni, hogy ki ez a nő, aki ennyire aggódik értem, mikor még nem is láttam életemben soha. 

- Ezt szeretném elmagyarázni. - mosolygott rám kedvesen. - Légyszíves ülj le, Tyler. - mutatott a rozzant kanapéra, ő maga pedig elment a konyhapulthoz és elmosott egy poros poharat, majd megtöltötte vízzel és felém nyújtotta. - Idd meg, hidd el jobb lesz.

Fél percig bizalmatlanul vizslattam a kezét. A belső harc újra elkezdődött. - Nem is ismered, honnan veszed, hogy rosszat akar? Egyébként neked már teljesen mindegy. - mondta az egyik. - Tépd szét és gyújtsd fel! Nem ismered, védd magad! - uszított a másik, de végül elfogadtam a pohár vizet.

- Köszönöm.- suttogtam, mert hang nem jött ki a torkomon. Felegyenesedtem és leültem, ahova utasított. Olyan érzésem volt, hogy ő jót akar nekem. Talán ismer, talán nem, de ahogy az egyik énem mondta. "Neked már teljesen mindegy."

- Igazán nincsmit. - mosolygott rám melegen. - Egy teát szívesebben csináltam volna, de gondolom nem tartasz egyik szétesett konyhaszekrényben sem filtert. Azt csodálom, hogy egyáltalán víz van ebben az egérlyukban.- nevetett fel csilingelően.

Nem válaszoltam, csak nagyokat kortyoltam a vízből és pár pillanat alatt az utolsó cseppig kiittam. Vizet már nagyon rég nem fogyasztottam, de most rájöttem, hogy szükségem van rá. Nem vagyok teljesen vámpír.

- Hozok még egyet. - mondta a lány mikor látta, hogy sóvárogva nézek az üres poharamra. Az ötödik pohár után végre elég volt és ő mellém ült a kanapéra.

- Ma este nagyon sok mindent meg kell magyaráznunk egymásnak. - mondta komolyan, de a halvány, szívderítő mosoly ott volt az arcán. - Ha mesélek neked magamról, akkor megtudod, hogy mennyire sok mindent. Napkeltekor pedig elmegyünk vadászni. Ahogy tudom és látom, de inkább olyan vega féle vagy. - motyogta, majd szégyenkezve lesütötte a szemét. - Hát én sajnos nem vagyok képes ekkora önmegtartóztatásra.

- Nem is könnyű. - mondtam már nagyobb hanggal.

- A nevem Clarissa Hart és azért vagyok itt, hogy segítsek. Te nagyon régen ismertél engem...

Boldoggá tennétek, ha véleményeznétek ezt a fejezetet. Csak őszintén! (:

Boldog Újévet kívánok!

"A világ bármely részén élsz és bárki vagy 

Szeretném, hogy légy egy kicsit boldogabb! 

Kívánj igazabb ünnepet, kívánj igazabb életet!"

6. fejezet

Sokszor a legnagyobb kilátástalanságok is jóra fordulnak, csak meg kell várni az időt, amíg a dolgok maguktól rendeződnek.

Rozzant esernyő

Miért ne engedhetném meg magamnak a boldogságot?! Miért ne lehetnék újra szerelmes, sokkal jobban, mint legutóbb?! Miért ne felejthetném el Őt és a múltamat, hogy újrakezdhessek máshol?! Mondjuk itt, Forks-ban?! Egyáltalán miért kell nekem ahhoz szerelem, hogy felejteni tudjak? Tökéletesen megvagyok a férfiak nélkül. Nem vágyom egyre sem, csakis Rá. Akkor mégis hogyan csillapíthatnám a szenvedést egy másik fiúval? Nem vagyok rá képes. 

Őrülten kínzó gondolatok ostromolták a lelkemet, mikor Jacob kocsijának anyósülésén utaztam a Forks-i motel felé. Össze kell szednem a cuccaimat és ki kell jelentkeznem a szállodából még ma délelőtt, mert a Forks-ban töltött napokat mostantól a Black házban fogom élvezni. Jake és Rachel rávett, hogy arra a néhány napra már rendezkedjek be hozzájuk. Ugyan vendégágyuk nincsen, de Jacob mesélt egy elég régi és kopott kanapéról, amin majd ő fog aludni, én pedig birtokba vehetem az ő szobáját. Persze, én mondtam, hogy szívesen alszok én a rozzant pamlagon, de ő most is hajthatatlan volt.

- Beugorjunk a gyógyszertárba vagy beszereztél már mindent, ami kell? - zökkentett ki Jacob a gondolataimból. Engem nézett sötétbarna, lágy pillantással és úgy mosolygott, hogy az valósággal átszivárgott hozzám, engem is mosolygásra késztetve.

- Az utat nézd, mielőtt még neki szaladunk valaminek. - utasítottam gyorsan.

- Ha tudnád, hogy milyen reflexekkel rendelkezem nem aggódnál ennyire. - nevetett és hallottam, hogy Rachel is halkan kuncog a hátsó ülésen.

- Azért figyelj csak oda! - vigyorogtam szívből. - Akármilyen lehetetlen helyzetben vagyok, nincs kedvem meghalni. - Na ezen persze már senki nem nevetett. Inkább felhagyok a poénkodással, mert úgy látszik a humorom öl, szó szerint.

- Be kell mennem a gyógyszertárba? - kérdezte Jacob újra mosoly nélkül, az útra meredve. Olyan erősen szorította a kormányt, hogy az ujjai kifehéredtek és komolyan féltem tőle, hogy a következő pillanatban kettétörik a vékonyka kormánykerék.

- Nem. - motyogtam halkan. - Megvan minden.

Ezután egyikőnk sem szólalt meg. Jake továbbra is kemény tekintettel bámult ki a szélvédőn, Rachel pedig fene tudja mit csinált, mert annyira kínosan éreztem magam, hogy sem megnézni, sem megkérdezni nem volt merszem.

Összekulcsoltam a kezem és azon törtem a fejem, hogy mi okosat mondjak, amivel megtehetem ezt a kellemetlen hallgatást. Több dolog is eszembe jutott, de mind túl átlátszó, gagyi vagy hülyeség volt. Aztán végül Rachel szólalt meg előbb.

- Lora, voltál már a Seattle-i plázában? - kérdezte türelmetlenül és feszülten.

- Igen. - nyögtem, mert akaratlanul is végiggondoltam, hogy mikor is jártam legutóbb abban a plázában. Akkor még úgy tűnt, hogy a legjobb barátom soha nem hagyna cserben, úgy tűnt egy erős, önálló nő vagyok, aki minden bajjal megbirkózik, úgy tűnt vannak emberek akik szeretnek velem lenni és úgy tűnt a szerelmem - akit én olyan feltétlenül, visszavonhatatlanul és szenvedélyesen szerettem, szeretek - viszont szeret. Hát tévedtem. Rohadtul nem bízhatok senkiben, semmiben. Bárki a szemembe hazudhat és otthagyhat ha megunt. Lehet minden szó hazugság, lehet, hogy ez az egész élet egy elcseszett hazugság, vagy  az élet csak poénkodik velem... A humorérzéke az enyémmel vetekedik.

- Hát az szuper, mert... - Rachel kétségbeesetten gondolkozott vajon mit mondjon, hogy beindítsa köztünk a beszélgetést, de úgy tűnt nem talált megfelelő okot. - Melyik volt a kedvenc boltod? - kérdezte végül.

- A Claire's. - vágtam rá gondolkozás nélkül.

- Azt én is szeretem, és ahogy Lexi-t ismerem be kell majd mennünk vele minden boltba. - kuncogott.

- De jó is lesz. - ábrándoztam. - Olyan rég nem voltam ilyen csajos bevásárláson. - nem akartam visszagondolni, hogy pontosan mennyire régen.

- Hát akkor itt az ideje. Lexi pedig tenni fog róla, hogy ne unatkozzunk. - nevetett és itt egy pillanatig szívből vele nevettem, aztán eszembe jutott valaki más, aki nagyon hasonlított Lexire. Nem tudom miért kéne magam  szörnyen érezni, amikor Alice Cullen az eszembe jut, de mindig ez történik, bármelyik Cullenre gondolok. Kevés időt töltöttem náluk, de nagyon közel kerültünk egymáshoz, főleg Alicel. A közös érdeklődési körünk, a cserfességünk, és divat iránti szenvedélyünk rögtön barátnőkké tett minket. És mindig is sejtettem, hogy van valami titkuk. Az egész Cullen család egy nagy titok. Ki hallott már olyat, hogy egy rendkívül fiatal nő és a szintén nagyon fiatal férje örökbefogadjon öt gyereket, akik majdnemcsak olyan korban vannak, mint ők és közülük szinte mindegyik egymás között találja meg a párját, örök szerelmét. Ha ezt kívülről szemléltem volna és nem ismertem volna meg őket, nem éreztem, láttam volna, hogy milyen érzelmek is kavarognak közöttük, biztosan undorítónak érezném. Különlegesek voltak, és valamiben - bár nem tudnám megmondani, hogy miben - hasonlítottak Tylerre.

Szorosan összezártam a szemem és az ablak felé fordítottam a fejem, hogy Jacob ne lássa az arcom. Halkan, szaggatottan fellélegeztem és próbáltam nem elsírni magam.

Ahányszor Tyler az eszembe jutott mindig előugrottak azok a rémképek, amikor a Cullen házban szakított velem és egyszerűen a tudtomra adta, hogy nem szeret. És bár az volt a legszörnyűbb, hogy elment, soha nem láthattam többé és olyan rettentően hiányzott, hogy magam is megdöbbentem. Mégis volt ott egy kis idegesítő, porig alázó érzés. A szégyen. Amikor arra gondoltam, hogy vajon mennyi idő alatt juthatott el idáig, hogy megmondja nekem, abszolút semmit nem érez irántam, elszégyelltem magam. Én az utolsó pillanatig megbíztam benne, többször mondtam neki, hogy szeretem, olyan dolgokat meséltem, amiket ásnak soha és talán már soha nem fogok. Rosszul érzem magam ezekre visszagondolva, mert amikről neki beszéltem, egy olyan emberhez kellett volna, hogy eljusson, aki iránt a szerelmem és a bizalmam viszonzott.

Úgy érzem magam, mint egy rozoga esernyő, amit meguntak és behajítottak a sárba. Akik fontosak voltak, azok, mind elsétáltak mellettem, megtapostak, hogy még beljebb kerüljek a sárba. Eltörtek, szétszakítottak és otthagytak. Aztán jött valaki, aki kihúzott a sárból, de egy esernyőt sem lehet úgy összeragasztani és összevarrni, hogy úgy nézzen ki, mint újkorában. Lehetetlen kigyógyítani egy romlott lélekből, a fájdalmat, ha azt olyan sok és fontos emberek okozták, mint Tyler, vagy Bella.

- Lora. - szólalt meg mellettem Jacob aggódva. Odakaptam a fejem. - Jól vagy?

- Igen. - elmosolyodtam, de éreztem, hogy a szemembe könnycseppek gyűltek.- Meg is érkeztünk? - kérdeztem körbepillantva, majd szálltam is ki az autóból. Jacob követte a példámat.

- Segítek kihozni a bőröndödet. - jelentette ki mosolyogva.

- Köszönöm.

- Menjünk. - terelt be a motelbe.

Először felmentünk a szobába és  mindent gyorsan összepakoltunk, majd míg Jake kivitte a bőröndöm a kocsiba, én kijelentkeztem.

- Fűts be jobban, Jacob! - utasította Rachel a testvérét, mikor már mindannyian újra az autóban ültünk és La Push felé tartottunk. - Nézz rá! Vacog.

- Semmi baj. - motyogtam és leheletemmel igyekeztem melegíteni fagyott ujjaimat. Amint visszaérkezek Phoenix-be, az lesz az első dolgom, hogy leszúrjam anyut, amiért ilyen semmitérő divatkabátot vett nekem a fagyos Froks-ba. - Átkozott kabát. - nevettem fel.

- Vedd ezt fel. - mondta Jake és miközben egyik kezével a kormányt fogta, másikkal a fekete thermo pulóveréből igyekezett kibújni.

- Jesszus, Jacob. - annyira megijedtem, hogy mikor már az egész fejét eltakarta a pulóver, odakaptam a kormányhoz, nehogy félre gördüljön, de Jacob biztosan és határozottan fogta és irányította egy kézzel is, úgy, hogy nem látott semmit.

- Nyugalom. - nevetett rajtam, miközben a kezembe nyomta a pulóvert.

- Ilyet többet ne csinálj a társaságomban, mert egy pillanatra leállt a szívem. - dünnyögtem, mire még hangosabban nevetett, és Rachel is rákezdett.

-Ne idegeskedj feleslegesen. -  nevetgélt Jacob. - Inkább vedd fel a pulcsim, mielőtt megfagysz itt nekem. - mondta szeretetteljesen.

- Még, hogy én fagyok meg! Te ülsz itt egy szál pólóban.

- Én sosem fázok. - vigyorgott.

- Hát azért én nem üldögélnék így, mikor röpködnek a mínuszok, a hó pedig zuhog. Meg fogsz fázni, Jake.

- Aggódsz értem?

- Én... - hezitáltam. - Persze, hogy aggódok. - ha jobban belegondolok, tényleg aggódtam érte. Bár nem egy ócska megfázás miatt, hanem a sugárzó lelke miatt, ami állandóan betölt engem is, ha meglátom. Olyankor aggódom érte, mikor a mosoly eltűnik az arcáról, a pozitív gondolatok akkor egyszerűen megszűnnek a fejemben. Aggódok érte, de leginkább magamért - még ha túl önző is, magamnak bevallhatom - mert legbelül rettegem, mikor az a mosoly eltűnik és a helyét egy kemény morcos tekintet veszi át.
Persze, hogy aggódok érte, hiszen ő húzott ki a sárból.


Várom a véleményeket.:)

Visszatérés

Sziasztok, kedves olvasók!:)

Tudom, hogy már senki sem jár fel az oldalra, de nem is csodálom, mert már nagyon régen nem is frissítettem. Most azonban újra kedvet kaptam hozzá és kicsit változtattam is a megjelenésen, mint látjátok. Bár az újaknak ez mindegy is.:) Leváltottam néhány szereplőt, új fejlécet készítettem és a nevem is megváltozott. Ám mostantól sokkal sűrűbben fognak érkezni a fejezetek.:)
Úgyhogy akit még érdekel, itt maradt hűen ennyi idő után is és olvassa a bejegyzéseimet, olvassa vissza a fejezeteket, hogy felelevenítse a régebbi fejezetben történteket és az alap történetet, mert holnap felteszem a hatodik fejezetet.:)
Az újaktól és persze a régiektől is azt kérem, hogy véleményezzék az előzőeket is, hogy tudjak tanulni a hibáimból. Kérlek ne csak jó kommenteket küldjetek, hanem olyanokat is, amivel fejleszthetem magam.:) :D

És végül Kellemes Ünnepeket mindenkinek! :) Holnap jelentkezem.;)

Lori

5. fejezet

A szerelemben nincs semmiféle eszme, nincs gondolat, nincs meggondolás. Szeretem és kész.

             Bepillantás a Cullen villába


/Bella szemszög/


- Nekem ez tetszik, Bella. – csacsogott és rábökött az egyik divatmagazinra.



Épp nekem válogatta a ruhákat, amiket, majd meg fog rendelni és begyömöszöl az általa méretezett gardróbba. A szemeim még mindig jobban voltak vörösebbek, mint aranybarna színűek, ezért - hála az égnek - nem tud elrángatni, vásárolni, eléggé feltűnő lett volna az emberek számára és még én sem éreztem annyira tökéletesnek az önuralmamat, a vér iránt. Bár Edward és a többiek is biztosítottak, hogy még soha nem láttak ekkora önuralmat egy újszülött felett, én mégis ódzkodtam és szinte rettegtem a gondolattól, hogy véletlenül megölök valakit.


– Te mit gondolsz, Rose? – nem kerülte el a figyelmemet, hogy Alice nekem válogatott ruhákat és még egyszer sem kérdezte meg a véleményemet egyikről sem, hanem inkább mindig Rosalie-hoz szólt, aki persze többnyire egyetértett vele.


- Nagyon szép! – dicsérte csilingelő hangon, a haját fésülve Alice mellett a kanapén, előtte egy nagytükör állt a kanapé előtti kis asztalon és abba csodálta magát. – De ez a szín nem áll jól Bellának. – vélekedett.


- Igazad van. – harapta be az alsó ajkát pöttöm, ruhamániás barátnőm. Összeráncolta a homlokát és olyan elkeseredetten nézett, mint aki a legsúlyosabb bűnt követte volna el a világon. – Sebaj! Azért megveszem. – az arcvonásai kitisztultak és vállat vont.


- Alice… - szólaltam meg türelmetlen hangnemben ma már többször is.


- Mindjárt itt lesznek Bella, nyugi már! – válaszolt ki nem mondott kérdésemre most már ő is türelmetlenül.


- Láttad? – nyöszörögtem.


- Nem, de ha öt percenként megkérdezed, akkor sem lesz előbb látomásom. – mérgelődött, hangosan lapozgatva az újságot. – Tudod, hogy úgyis szólok majd. – tette hozzá valamivel lágyabban.


- Ühüm. – mondtam és a tévéirányító után nyúltam. Kapcsolgatni kezdtem a tévét, de olyan gyorsan váltottam csatornákat, hogyha odafigyeltem volna se tudtam volna ennyi idő alatt megállapítani, hogy mi megy benne.


A testem kényszeredett és kelletlen állapotban a kanapén ült Alice mellett, de a gondolataim valahol Edward körül jártak. Ő, Jasper és Emmett elmentek valami J. Jenks ügyvédhez, hogy az rengeteg pénzért hamis iratokat készítsen a család összes tagjának, hogy ne fenyegessen minket a lebukás veszélye a suliban, munkahelyen vagy akárhol. Ne derüljön ki egyikünkről sem, hogy igazából már száz éve az iskolapadot koptatja. Nem éppen magamra gondolok.


Igazából ez nem olyan nagydolog, - főleg nem egy vámpírnak – úgyhogy nincs különösebb veszély, ami miatt aggódnom kellene, de Edward azt ígérte, hogy legkésőbb délután négyre hazaérnek. Esme gyönyörű, antik faliórája pedig már hat óránál járt.


A gondolataimat elterelve hirtelen Nessie jutott az eszembe. Mennyit nőtt! – ámuldoztam magamban, mint minden egyes alkalommal. Rengeteg, különleges, természetfeletti dolog történt velem mostanában, mégis meglepődök minden új dolgon.


A húgom fél év alatt már egy tíz évesre hasonlít és nagyon okos is. Anyu minden nap tanítgatja, mivel még én nem tudok iskolába járni, azt mondták, hogy addig mindenki itthon marad. Viszont pár hónap múlva, - ha már eltűnik a szememből a vörös szín és felváltja az aranybarna – ha majd mindannyian elindulunk a középiskolába, akkor Nessie már egy korombelihez fog hasonlítani és abban a korban meg is áll, így neki is velünk egy osztályba kell járnia. De napról napra úgy tűnik, hogy Nessie nem nagyon szorul rá anyu tanítgatására. Szinte teljesen magától tanult meg számolni, írni, olvasni. Első próbálkozásra hibátlanul és folyékonyan olvasott. Teljesen biztos vagyok benne, hogy én az ő korában feleennyit nem tudtam, mint ő.


- Hahh. – dermedt meg mellettem Alice.


Szeme ködösen előre bámult, mintha nem is lenne közöttünk. Azonnal tudtam mi történik és ujjongtam magamban. Látomása van.


Felé fordultam és vártam, míg véget ért. Rose is biztosan tudta, hogy mi történik. Elnézően rám mosolygott, majd izgatottan bámulni kezdte az ajtót.


Alice kinyitotta szemét.


- Jönnek? Mikor? Jól vannak? Hol? – zúdítottam rá azonnal megannyi kérdésemet.


- Nem tudom. - hebegte bizonytalanul. Sosem láttam még Alice-t bizonytalankodni. Valószínű, hogy még mindig a látomás hatása alatt volt. Kezdtem megijedni.


- Történt valami, Alice? Mit láttál? – kérdezte elkerekedett szemekkel Rose.


- Nem a fiúkról volt látomásom. – jelentette ki. Valamennyire megnyugodtam, de a hangja és a beszéde közötti hosszú szüneteivel tovább idegelt.


- Alice, könyörgök… - nyüszítettem.


- Lora szerepelt benne. – legjobb barátnőm említésére hatalmas fájdalom szúrt a már rég nem dobogó szívembe. Szörnyű lelkiismeret furdalásom volt miatta és rettentően hiányzott nekem és szinte mindenkinek. Ki ne kedvelte volna őt? Kedves, vidám, energikus, önzetlen lány, kicsit hasonlít Alice-re is. Én pedig cserbenhagytam, mikor talán a legnagyobb szüksége lett volna rám. Izgatott vártam, hogy Alice végre elmondja, hogy mit látott róla, de nem szólt semmit. Visszabújt a magazinba.


- Esetleg elmondanád, hogy mégis mit láttál? – kérdeztem szarkasztikusan.


- Semmi érdekes. – legyintett, de láttam rajta, hogy ideges. – Homályos volt, nem nagyon láttam belőle semmit, tehát nem fontos. – nem hittem el, hogy ezt mondja nekem. A legjobb barátnőm! – hitetlenkedtem magamban. – Mindent tudni akarok róla. Mindent! A legkevesebb információval is beérem, csak értesüljek róla, ha már nem beszélhetek és találkozhatok vele. – Mondom, hogy nem lényeges. – közölte hitetlenkedő pillantásomra és nem volt hajlandó többet mondani.


Hosszú percekig mérgesen bámultam rá, de úgy tűnt őt nem érdekli. Könnyedén csacsogott a különböző helyen kivágott, átfűzött, mintás ruhákról Rose-nak és nekem, habár én nem nagyon vettem ki a részem a beszélgetésből. Rose óvatosan pillantott rám néha, úgy tűnt ő Alice-el ellentétben érzékeli a nappaliba tóduló feszültséget.


- Rose! Rose! – az ajtó kicsapódott és belépett rajta Renesmee. Gyönyörű, hosszú, vörös haja kiengedve lobogott körülötte, miközben futva tette meg azt a kis távolságot, ami a bejárati ajtó és a kanapé. Egyenesen Rose ölébe ült. Ő készségesen átkarolta az izgatott húgomat, aki a kezében egy kis csillogó tárgyat tartott a kezében. – Nézzétek mit kaptam anyától és apától! – mondta és büszkén hármunk elé tolta azt a csillogó dolgot, ami egy aranyos kis ezüst nyaklánc volt, a medálja pedig egy domborulatokkal díszített szív volt. Alice kinyitotta, egy fénykép volt benne. Anyuról, Ryan-ről, Nessie-ről és rólam.


Nessie összecsukta és visszavette. Rosalie felsegítette a nyakába a kis láncot. A húgom őszinte csodálattal bámulta a nyakában lógó szépséget, majd rám nézett.


- Majdnem olyan, mint a tiéd. – mutatott a nyakamba lógó kövekkel kirakott medálra, amit még régen Edward adott nekem. Újból végigment rajtam egy erős aggodalom hullám. A hasam újra görcsben állt. Reflexszerűen a markomba zártam a kis ékszert. – Csak az enyém sokkal jobb. – tette hozzá hencegve és rám vigyorgott. Alice és Rose csilingelve felnevetett. Én rá mosolyogtam, de tudtam, hogy az én nyakláncomnál jobb senkinek nincsen.


- Sziasztok, drágáim! – köszöntött minket Esme és anyu belépve az ajtón. – Gyere, kicsim a konyhába vacsorázni! – szólt Renée a húgomnak. – Esme összedob neked valami finomat.


Renesmee felpattant és futott a nappali irányába azt kiáltozva, hogy ’pizzát, pizzát’.


- Itt vannak! – mondta Alice halkan, miután Esme-ék kimentek a nappaliból.


Öt másodperc múlva kinyitódott az ajtó és Emmett lépett be rajta elsőként, majd Jasper és Edward. Mosolyogva jött oda hozzám és leült mellém, majd átkarolt és a mellkasára vont. Én mérgesen néztem rá.


- Négy óra mi? – jegyeztem meg épesen, mire Emmett egy hatalmasat nevetett mellettem.


- Ez az hugi, büntesd meg! – még tovább fűzte volna zavarba ejtő beszólásait, de Rose egy szúrós pillantással elhallgatatta.


- Ne haragudj, de tovább húzódott, mint hittem. – mentegetőzött Edward. – És Emmett el akart menni, vadászni. – most Emmett-re néztem mérgesen, aki védekezően felemelte a kezét és közben félve Rose mögé bújt. Nagy medve! – nevettem magamba.


Edward felkuncogott mellettem és közben megsimogatta az arcom. Kellemes bizsergés futott végig a gerincemen. Hosszú percekig csak néztük egymást, aztán Edward összeráncolta a homlokát és meghökkenve rábámult Alice-re.


- Alice, ez a… - szólalt meg végül Edward, de Alice nem engedte, hogy befejezze a mondatot.


- Semmi fontos és értelmes, úgyhogy miért kéne törődni vele? – kérdezte könnyed hangnemben. Mindenki értetlenül nézett a szobában, kivéve, engem, Rose-t és Edwardot.


- Valaki beavatna minket is? – kérdezte gúnyosan Emmett, akinek látszólag nem tetszett a testvérei néma beszélgetése.


- Felmegyek a szobámba– jelentette ki Emmett előbbi kérdését meg sem hallva. Felállt és elindult az ajtó felé, út közbe megfogta Jasper kezét, magával húzva őt.


Mindenki csendesen és értetlenül bámulta a lépcsőfordulót, ahol az előbb haladt el Alice és Jasper. Miért nem akarja ennyire elmondani? Mit titkol? Mi zaklatta fel ennyire? Történt valami Lorával?


Jelentőségteljesen ránéztem Edwardra. Tudtam, hogy ő tudja, mi történt. És úgyis kiszedem belőle.


- Felmegyünk? – kérdezte a híres féloldalas mosolyával, amitől tudta, hogy ellágyíthat. A tenyerét végighúzta a karomon és egy csókot lehelt a homlokomra.


Kábán rábólintottam előbbi kérdésére.


Megfogta a kezem és felhúzott az emeletre. Ryan és Carlisle épp most jött ki a dolgozószobából mélyen elbeszélgetve, mégis mikor megláttak Ryan elmosolyodott. Carlisle azonban aggódva ráncolta a homlokát.


- Történt valami? – biztosan hallotta a látomásos ügyet és Alice értetlen viselkedését.


- Alice-nek megint látomása volt, ugyanaz. – válaszolta Edward. Carlisle együttérzően bólogatott és Ryan is úgy tűnt, hogy tud erről az egészről.


- Edward… - motyogtam mérgesen.


- Elmagyarázom. – mondta és szelíden rám mosolygott. Nem volt szívem ennek a tekintetnek ellenkezni.


- Ma este itt maradok. – mondtam Ryan-nek remélve, hogy továbbadja anyunak, de aztán eszembe jutott valami. – Ha nem baj. –tettem hozzá és Carlisle-re néztem. Edward hitetlenkedve kinevetett, csúnyán néztem rá, de csak tovább mosolygott.


Persze, eddig is szinte minden nap itt vagyok, de nem akartam zavarni. Bár nagyon kétlem, hogy pont Carlisle mondaná meg, ha zavarnék.


- Itt te már nem vagy vendég, Bella! Ez az otthonod! – szólt somolyogva Carlisle is. Ez a két rövid mondat felmelegítette a szívem.


Edward kézen ragadott és megindult a szobája felé. Amint az ajtó becsukódott mögöttünk, az ajkait az enyémeken éreztem. Sürgető és türelmetlen csók volt, mintha már egy éve nem láttuk volna egymást, pedig csak pár órára kellett elmennie. Hiába volt az a tervem, hogy kiszedem belőle, hogy mi történt Alice látomásában, most még gondolni sem tudtam erre. Türelmetlenül szerelmesen csókolt, mintha már csak egy kis időnk lenne együtt, mintha az életünk múlna ezen a csókon. A nyakát ölelve csókoltam vissza. Ő a derekamat simogatta és finoman feljebb tűrte a felsőmet. Tudtam, hogy ha most nem állunk meg akkor nem tudok beszélni vele. Mégis olyan nehéz elszakadnom tőle most. Szinte még a gondolat is fájt, hogy akár pár milliméterrel is távolabb kerül tőlem, hogy az ajka eltűnik az enyémről, hogy már nem érezhetem tovább édes csókjait…


De hát csak pár perc! – zsörtölődött a másik felem.


- Várj egy percet! – sutyorogtam az ajkainak és az egyik kezem a mellkasára támasztottam, a másikkal még mindig őt öleltem.


- Mi a baj? – suttogta vissza, még mindig csukott szemmel, de már egy kicsit távolabb került az arca, de a lélegzetét még mindig éreztem az arcomon.


- Se… semmi. – hebegtem. – Kérdezni akarok valamit. – váltottam határozottabb hangnemre.


Edward leült az ágyra, engem pedig az ölébe ültetett. Átkaroltam az egyik kezemmel a nyakát és elkezdtem a tarkóján a haját piszkálni. Ő a combom simogatta és egy csókot lehelt a homlokomra.


- Mit szeretnél kérdezni? – kérdezte kíváncsian, de én átláttam rajta.


- Tudom, hogy tudod, hogy mit szeretnék kérdezni. – elmosolyodott furcsán összerakott mondatomon, de nem válaszolt. – Mi volt Alice látomásában? – kérdeztem körözés nélkül.


- Alice elmondta. – sóhajtott.


- Tévedsz. – vágtam rá. – Csak annyit mondott, hogy homályos meg nem fontos, de ne nézzetek már bolondnak! Alice szinte meg volt rémülve és zaklatottnak tűnt. Szóval? – húztam fel a szemöldököm kérdőn.


- Igazából tényleg nem fontos. Az a lényeg, hogy homályos és zavaros volt. Még sose volt olyan, hogy ne látta volna tisztán a jövőt és akkor is csak Nessie miatt. Fél, hogy romlik a képessége. – magyarázta.


- Ez lehetséges? – kerekedtek el a szemeim.


- Még soha nem hallottunk ilyenről.


- De valamit csak látott abban a látomásban. – erősködtem.


- Csak annyit, hogy Lora pakol egy bőröndbe és egy nővel beszélget, de ez is néma és zavaros, mert fehér foltok vannak, és nem látszik a nő arca sem. Aztán semmi. Folytatódik a látomás, de csupa feketeség.


- Van valami baj Alice képességével? - kérdeztem nagyon halkan, hogy az említett meg ne hallja.


- Meglehet. - vont vállat. - Carlisle- nak van néhány elmélete, de egyikse valószínű.


- Mik azok? - kérdeztem kíváncsian. Az egyik kezem összefontam az övével, a másikkal pedig átkaroltam a nyakát.


- Talán Tyler visszatért hozzá. - erre ledöbbentem. Biztos, hogy Lora örülne ennek, de hiába bízok Tylerben és tudom, hogy ha szerelmes az ember sosem bántaná a másikat, de mégis ez az elmélet szerint a barátnőm nincs biztonságban. - Ez lenne a legvalószínűbb. Ne nézz így, tudod, hogy sosem bántaná őt! - mondta Edward nyugtatva. - Szereti.


- Tudom. - bólogattam.


És Lora is szerette vagy talán még mindig szereti. Ebben a pillanatban szörnyen rossz barátnőnek kezdem érezni magam. Elhagyom, egyik pillanatról a másikra, mikor a legnagyobb szüksége lenne rám, mikor elhagyta a szerelme. Ennek tetejébe még viszolygom is a gondolattól, hogy újra egymásra találjanak, hogy Lorának ne legyen bántódása.


Sokszor próbáltam elképzelni már, hogy mit érezhet, de rájöttem, hogy, amíg az embert nem hagyják el, aláznak meg, és tagadják meg a szerelmüket, addig nem tudják felfogni, hogy az a személy, aki mindezt a szörnyűséget már átélte az mit érezhet. Rettenetes lehet. Biztos, hogy szörnyen üresnek és elveszettnek érezném magam, de jobban bele sem mertem gondolni. Még erősebben szorítottam Edward kezét és azon elmélkedtem, hogy milyen jó lenne, ha a kezeink egybeolvadnának. Soha nem válnának szét és nem kéne félnem, hogy elszakadnak.


- Szeretlek! – suttogtam a nyakába, miközben szorosan a mellkasához bújtam.


- Én is szeretlek! – motyogta és újra megcsókolt.

4. fejezet

Ahhoz, hogy reagálni tudj egy másik emberre, ha fáj valami, ahhoz nagyon meg kell bíznotok egymásban.

Bizalom

A kávézó, ahova Jacob vitt minket, kívülről egyáltalán nem tűnt kávézónak. A város szélén volt egy sarkon, a közelében otthonos családi házak álltak sáros udvarral, kopott falakkal – biztos a sok esőtől.

A kávézó falai, amiket eredetileg talán pirosra festettek, most kikopott narancssárgának tűnt. Az ablakok párásak voltak, úgyhogy nem lehetett belátni. A bejárati ajtó szintén párás üveg ablakára nagy betűkkel, kézzel ki volt írva, hogy „NYITVA” és rögtön felette, pedig egy piros nyomtatott papírra fekete, kicsicsázott betűkkel, hogy „Lexi kávézója”.

- Egy jó barátunk kávézója. – magyarázta Jacob. – Egy kicsit lepukkant kívülről, de… - nem érettem miért magyarázkodik nekem.

- Jó hely. – szakítottam félbe.

- Hát igen… - habozott vigyorogva. – Van szebb is és jobb is a városba, de mi ide szeretünk járni.

Jacob kitárta előttünk az ajtót és előre engedett. A belső berendezés nagyon otthonos volt. Bal oldalt a fal mellett öt-hat piros ülésű boksz húzódott, a másik oldalon pedig egy kis pult, ami mögül egy szőke hajú, magas lány mosolygott ránk. Nagyon széplány volt, na persze annyira nem, mint Cullenék és Tyler. Jaj, már megint ő. Észrevétlenül lehajtottam és megráztam a fejem, hogy kiverjem a fejemből. Az ismeretlen lánynak nagy barna szemén egy leheletnyi fekete festék volt, a bőre hibátlanul fehér, gyönyörű szőke haja kiengedve az egyik vállára hullott. Magasabb volt, mint Rachel és én, de nem magasabb, mint Jacob.

- Szia Lexi! – üdvözölte Rachel, mikor Lexi asztalokat kerülgetve odajött hozzánk.

- Szégyelljétek magatokat! – rótta meg hangosan, miközben ölelgette őket. Néhány vendég rosszallóan rápillantott az éles hangú lányra, akinek öröm hangja beterítette a kis helyiséget. – Jó rég voltatok már nálam!

- Már hiányoztál, Lexi! – mondta Jacob mélyen nevetve.

- Sajnáljuk, hogy nem jöttünk, de Jake csak mostanra tudta összerakni ezt a kocsit. A régebbit eladtuk. – komorodott el Rachel. Lexi legyintett egyet.

- Na és kit hoztatok? – emelte kíváncsi tekintetét rám.

- Helló! Lora Dawson vagyok. Örülök, hogy megismerhettelek. – mosolyogtam rá. Olyan izgatott és élénk kisugárzása volt, hogy úgy éreztem bármelyik percben elkezdtet ugrabugrálni örömében vagy össze-vissza pattogni, mint egy gumilabda. Ugyanolyan pörgős lánynak tűnt, mint amilyennek Alice Cullen-t ismertem, mint amilyen valaha én is voltam.

- Alexia Johnson vagyok. Üdvözöllek a kávézómban. Huh… Imádom a kabátodat! –sikkantott fel és megtapogatta az anyagát. – Nem fázol benne odakint? – kérdezte tágra nyitott szemmel és a ki mutatott az ablakon. Szállingózott a hó.

- De igen. – mondtam és a gondolattól kirázott a hideg, pedig idebent jó meleg volt.

- Floridai a csajszi. – magyarázta Rachel Lexi-nek.

- Akkor értem. – bólogatott együttérzően. - Volt nekem is egy Floridai barátom. Egy seggfej! – közölte. – Persze ez nem mindenkire vonatkozik. – mentegetőzött rám nézve. – De ő tényleg az volt. – fintorgott. – Nap barnára sült, izmos hasú, szőke és kék szemű, gazdag, szörfös fiú. – áradozott. – Nulla ésszel, humorral és udvariassággal. – sorolta fintorogva és a kezén számolta a rossz tulajdonságokat. – A szülei megtömték pénzzel, de a Floridai egyetemre is csak úgy jutott be, hogy lefizették a fél tanári kart. Aztán mikor itt voltak – mert a pénzes apjának errefele volt munkája – megkérdezte, hogy nem-e akarok én is velük menni Floridába, meg, hogy majd nekem is kifizeti az apja a sulit, ha esetleg nem akarnának felvenni. – Rachel hangosan felkacagott, Lexi mondókáján. – Ne nevess Rach! Most jön a legjobb rész. – figyelmeztette mosolyogva. – Szépen beolvastam neki. Megmondtam neki, hogy menjen a fenébe a pénzével és, hogy növessze meg az agyát, mert a bicepsze lassan nagyobb lesz nála. – fejezte be meséjét és kielégülten összedörzsölte a kezét.

Jacob, aki eddig már alig bírta visszafogni magát, felnevetett, Rachel pedig rosszallóan csóválta a fejét, de közben mosolygott. Én is elmosolyodtam. Lexi egy elégedett vigyorral állapította meg, hogy rövid életismertetője nagy hatást keltett.

- Rendelhetünk? – kérdezte Jacob vigyorogva, majd a derekamnál fogva előretolt – kissé gyanús volt ez a mozdulat és nem csak nekem, Rachel is Jacob derekamon nyugvó kezét figyelte- és odavezetett az egyik boxhoz. Én ültem belülre, Rachel velem szemben, Jacob pedig mellém. Lexi odaállt elénk és érdeklődőn nézett ránk egy jegyzettömbbel és egy tollal a kezében.

Én egy forró mézes teát kértem, remélve, hogy az jót tesz a torkomnak és egy ki péksüteményt. Lexi nagyon is jó felszolgálónak bizonyult. Egyszerre főzte a kávét és sütötte a rántottát, miközben vette fel a rendelést az új vendégektől. Ahhoz képest, hogy nem tűnt túl felkapottnak a hely, mostanra szinte már tele volt és Lexi nagyon jól csinálta a dolgát.

- Hát igen, szeretem ezt a kávézót. – mondta, mikor egy szabad percében leült mellénk. – de csak szünetekben vagyok itt, amúgy apué a kávézó, én csak besegítek, amikor nem az egyetemen vagyok. – mondta és már indult is, mert közben új vendég érkezett.

- Na, milyen helyre hoztalak? – kérdezte vigyorogva Jacob, miközben a kávéját szürcsölte.

- Aranyos ez a kis kávézó és Lexi is nagyon… - egy pillanatra nem találtam rá szavakat. A megfelelő az lett volna, hogy Alice-es, de ők nyilván semmit nem értettek volna belőle.

- Hát igen, ő már csak ilyen. – mosolygott Rachel.

- Már jobban vagy? Bevetted a gyógyszereket? – kérdezgetett Jake.

- Igen, csak a torkom fáj még. – panaszoltam. Sejtettem, hogy nem fog elmúlni rögtön, ha beveszem a gyógyszert és iszok egy pohár teát, de azért reméltem.

- Lexi. – szólt neki Jacob. A pult mögött nekünk háttal álló magas lány hátrafordult, a kezében egy pohárral és figyelmesen nézett Jacobra. - Egy pohár tea. – tátogta artikulálva, hogy ne kelljen az egész kávézón át kiabálnia. Lexi vigyorogva bólintott és visszafordult.

- Nekem már nem kell több tea. – figyelmeztettem. Bár jólesett túlzó gondoskodása.

- Hát pedig már kértem. – mondta tettetet megbánással. – Ugyan, ez csak egy pohár tea és még jobb is lesz tőle a torkod.

- Úgy sincs más választásom. – sóhajtottam.

- Nincs. – mosolygott és gyönyörű sötétbarna, derűs szeme, - ami annyira hasonlított a húgáéra- mélyen az enyémbe fúródott. Ahogy ott egymás mellett ültünk szorosan a szűk boxban és néztük egymást már egy ideje megfeledkezve Rachel-ről kissé túl félreérthetőnek tűnt ez a helyzet. Kissé égő arccal kapkodtam a tekintetem ide-oda, majd pillantásom, megállt az ablakon. Odakint már szakadt a hó és jó pár centis csúszós jégréteg fedte az utat.

- Szörnyű az idő. – jegyeztem meg. 

- Az bizony és a te kis kabátkád nem fogja sokáig bírni. – közölte Rachel. Védtem volna én szeretett kabátomat, de sajnos igaza volt. Ezt nem ilyen helyre találták ki.- Igen, lehet, hogy ma megnézem, mikor megy haza repülő. – motyogtam. Mi értelme lenne itt maradnom?

- Ilyen hamar? – dünnyögte Jacob a csüggedten. – Mármint tudom, hogy a barátnőd miatt jöttél, de ha már így alakult… - de a végére elhallgatott. Beszívta alsó ajkán és az asztallapra meredt.

- De ameddig maradsz. Akár egy éjszakára is, muszáj nálunk aludnod, ugye tudod? – kérdezte Rach, bár nem hiszem, hogy lehetne rá választási lehetőségem. – Nem aludhatsz megint abba a kis motelbe. Nem olyan királyi házunk van, de azért mégis jobb, mint egy üres szállodai szobába egyedül.

- Igazad van. – suttogtam, mert a hangom nem találtam. Remegve bólintottam és a félig megevett szendvicsemre koncentráltam. Éreztem, hogy továbbra is engem figyel, így vigyáznom kellett minden arcizmomra, hogy ne lepleződjek le.

Teljesen olyan érzésem van, mintha Rachel nem csak úgy véletlen dobálózik olyan szavakkal, amik telibe találnak. Szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy átlát rajtam. Eddig azt hittem, hogy elfelejtették a kocsiban történő fájdalmas vallomást és annak folytatását, de úgy látszik, a fiatalabbik testvér nem hagyja annyiban. Talán érdekli, mi van velem. Hogy miért vagyok a padlón, de hogy tudhatja, hogy mivel leplezhet le?

A maszkom megtörni látszik, de azért nem fogom, olyan könnyen adni magam. Nem bízhatok meg mindenkiben. De hát senkiben nem bízok! – kiabáltam magamban. – mindenkit elüldözök magamtól, mert bezárkózom, és nem bízok senkiben. De így nem lehet élni. Barátokat kell szerezni és azt csak úgy lehet, hogyha bízok. Bizalommal kell fordulni feléjük, addig, amíg nem vernek át. Miért olyan nehéz ez?

A szívem darabjai széthullottak, összerakni már nem tudom, de talán felszínen még mindig élvezhetem az életet. És ehhez kell adnom egy darabot a szívemből a barátaimnak. Az már z ő dolguk, hogy mit tesznek vele. Óvják? Védelmezik? Vagy összetörik? Már úgy sem számít. Ennél jobban nem fájhat.

- Ne haragudjatok, hogy ennyit késett a tea, de bekrepált a kávéfőző és muszáj volt kezdenem vele valamit, mert az a vendég ott – folytatta Lexi suttogva és az egyik boxban ülő nagydarab, mogorva arcú férfira mutatott. – ritka nagy barom és nem szereti, ha kések valamiért. – fintorgott. – Egyszer már mondtam neki, hogy nem vagyok varázsló, hogy csettintésre készüljenek a dolgok, de ez meg szólt apunak, aki persze megvonta a fizetésem. – itt égnek emelte a szemeit. – A vendéggel nem bánunk így, Alexia. – utánozta apja mély hangját és egy hozzá illő arcot vágott. Nagyon mulatságos volt – Türelmesnek kell lenned, ha ezen a pályán akarsz majd elhelyezkedni. – félresöpört az arcából egy odatévedt tincset és letette elém a teát. – Kértek még valamit? – fehér kötényéből kihúzta a jegyzettömböt és tollat.

Jacob Rachel-re nézett, aki csóválta a fejét, majd rám.

- Egy kávét elvitelre. – mondtam Lexi felé nézve.

- Én pedig olyan karamellás kekszet kérek, amit a kávéhoz szoktál adni és a számlát. –vigyorgott Lexire.

- Az enyémet külön, légyszi. – szóltam gyorsan.

- Dehogyis. –tiltakozott Jacob. – Egybe hozd Lexi.

- Nem, Jacob. Köszönöm, de ezt már igazán nem kell.

- Lexi, ne hallgass rá! Egybe hozd. – mondta nyugodtan Jacob.

- Lexi… - mondtam volna, de félbeszakított.

- Hozom a kávét, mire visszajövök, egyezzetek meg! – azzal eltűnt.

Mérgesen néztem Jacob -ra.

- Ne nézz így rám! – vigyorgott. – Csak kedves akarok lenni. – egy kicsit meglágyult a szívem.

- De Jacob, eddig is olyan…

- Szerintem hagyd rá! – tanácsolta Rach. –úgy sem fog engedni ebből és nem halsz bele, ha most az egyszer kifizeti. – mosolygott. – Ő már csakilyen makacs.

- Hé! – csattant fel Jacob. – Kinek a húga is vagy? – jót kuncogtam rajtuk.

- Itt a kávé. – jelent meg az asztalnál Lexi és letette elém a kávét. – Ki fizet?

- Én. – vigyorgott Jacob.

- Valahogy sejtettem. – letette a számlát és Jacob kifizette. – Mi a tervetek mára? – kérdezte csillogó szemekkel.

- Mikor végzel? – kérdezte Rach.

- Délután négykor. Valakinek valami ötlete? – nézett végig rajtunk.

- Esetleg bemehetnénk Seattle-be. - vetettem fel egy ötletet. Jó ötletnek tűnt újra járni a boltokat, de most új társaságban. Bíztam benne, hogy jó lesz. -  Vennem kéne egy melegebb kabátot.

- Milyen jó ötlet! – vidult fel Lexi. – Rach?

- Benne vagyok. – majd mindenki Jacob -ra nézett.

- Én ebből most kimaradok. – vigyorgott. – Inkább nekiállok összerakni egy motort.

- Tedd azt! – vágta rá Lexi fintorogva. – De te fogsz ki maradni a jóból.

- Kisasszony! – szólt ide az egyik vendég.

- Azonnal megyek. – mondta Lexi.

- Ötre érted megyünk! – jelentette ki Rach.

- Remek! –tapsikolt örömében, azzal ment is felvenni a rendelést.

Rachel még evett, úgyhogy én is elkezdtem szürcsölni a kávémat.

- Kimegyek a mosdóba. - motyogta Jacob és felállt. - Egy perc és jövök. - azzal el is tűnt.

Egy pillanatra beállt Rachel és köztem a kínos csend, mert eddig igazából Jake volt a társaságunk lelke. Most csak üresen bámultam a padlót vagy az asztallapot és szürcsöltem a kávémat. Rachel pedig engem nézett, láttam a szemem sarkából, mert ránézni azt már nem mertem. De az, hogy már akkor is éreztem magamon a pillantását, mikor nem is láttam, hogy néz nagyon zavaró volt. Reflexszerűen hajtottam le a fejem még mélyebbre.

- Szóval mi a baj? - szólalt meg váratlanul.

- Tessék? - kérdeztem értetlenkedve.

 Egy ideje feltűnt, hogy Rachel furcsán titokzatosan beszél, de azért eddig értettem is belőle valamit. Úgy éreztem magam, mint aki egész eddig aludt és nem tudta, hogy beszéltek hozzá. Összehúzott szemekkel ráemeltem a tekintetem.

Töprengve figyelte a mozdulataimat, az arcizmom minden rezdülését. Egy pillanatra Tyler jutott eszembe. Ő egy pillantásból meg tudta állapítani, hogy mi jár a gondolataimban. A gondolatot, rögtön elvetettem, mert éreztem, ahogy az arcom kelletlenül összerándul. Rachel töprengő arca gyorsan átváltott, amint látta a szenvedő arcomat és már az előző kérdését is pontosan értettem. Lehet, hogy Jacob elfelejtette, hogy a kocsiban megígértem, hogy beszélek Tylerről, de Rachel nem. Az arcán felismerés villant át, majd sötétbarna szemével továbbpásztázta az arcom, gyanakodva. Úgy éreztem magam, mintha attól kéne félnem, hogy a gondolataimban olvas.

- Tudod, miről beszélek! A kocsiban megígérted, hogy mesélsz. - mondta ezzel biztossá téve engem előző gondolatmenetem igazában.

- Tudom. - mondtam határozott hangon, de féltem.

 Nagyon, nagyon féltem, újra. Először is nem akartam róla beszélni. Másodszor pedig, szimpatikus ide vagy oda, nem bíztam benne. Hiába, a pillantása olyan megértő és  jóindulatú, mégsem tudtam bízni benne. Egyszer már bedőltem egy ilyen szempárnak. Csak az még ennél is gyönyörűbb volt. Szerelmes, őszinte, kedves, törődő és figyelmes. Hihetetlen, hogy egy ilyen szempár igaz legyen. Hát nem is volt az. Ilyen jó nem lehet, legalábbis az enyém nem.

- Figyelj, tudom, hogy valami szörnyű történt veled. – szögezte le. – És nem akarlak feldúlni, mert látom, hogy így is ki vagy készülve érzelmileg és nem bízol bennem. – nyitottam a szám, hogy mentegetőzzek, de feltartotta a kezét, hogy elhallgattasson. – És igazad is van. Nem haragszom ezért! Tudom, hogy milyen ez. Senkiben nem bízol, nincs, akivel meg tudd beszélni és közben fáj. Szörnyen fáj, minden pillanatban. – suttogta már a végére.

- Honnan…? – hang nem jött ki a torkomon. Csak tátogni tudtam. Ezzel ellenben a könnycsatornáim beindultak. Egy jó dagadt könnycsepp gördült le az arcomon, de többet nem engedtem.

- Gyanakodtam, már mikor először megláttalak. – motyogta. – És bebizonyosodtam, mikor a kocsiban meséltél róla. Lehet, hogy sokat hallgatok, és nem vagyok túl bőbeszédű, de felismerem az ilyet. Én is átestem ezen az időszakon. – mondta mélyen a szemembe nézve.

- Az édesanyád. – suttogtam és a szám elé tettem a kezem.

- Gondoltam, hogy Jacob már mesélt róla. Tudod, nagyon kedvel téged. – mosolygott, de nem volt őszinte mosoly. – Nagyon rossz volt, mikor meghalt, de több mint egy év elmúlt. Tovább kell lépni.

- Szóval a fájdalom… elmúlik? – kérdeztem reménykedve.

- Nem. – csóválta a fejét. – Csak azt ne várd, hogy egyszer csak elmúlik. Attól még rosszabb. – sutyorogta és előrébb hajolt az asztal fölé. Letettem a kávét remegő kezeimből és a könnyeimet törölgettem, amik időközben kicsordultak. – Meg kell szokni, hogy már ez is az életed része. Mint egy maradandó seb. Nem tudsz mit tenni ellene, Drága. Nincs az a gyógyszer, ami gyógyítaná az összetört szívet.