Sziasztok!
Ez csak egy kis novella, ami arról szól, hogy Bella elkésik és nem tudja megmenteni Edwardot a Volturitól. Ez napló formájában és a végén pedig narrátor szemszög.
Remélem majd elolvassátok és tetszik!
Kommenteknek örülnék:))
Isabella Swan naplója
Szörnyű tudni, hogy valaki, aki számodra a legfontosabb személy bajban van, életveszélyben és senki más nem tud rajta segíteni, csak te. Nem várnál ölbe tett kézzel azt várva, hogy majd jön egy csoda és mindent rendbe hoz, mert ez ellent mondana a természetes és a természetfeletti világ összes írott és íratlan törvényének. Te is rohannál utána a veszélybe, csak azért, hogy megmentsd?
Én mentem utána. Bármit megtettem volna, hogy megmenthessem. Életemet adtam volna azért, hogy ő túlélje és nem csak azért, mert úgy éreztem, hogy ezért én vagyok a hibás, hiszen ha nem ugortam volna le arról a nyavalyás hegyről és szépen megvártam volna Jacobot, akkor soha nem történt volna meg ez, hanem azért is, mert még mindig szerettem. Ugyanúgy, mint azelőtt, mielőtt elment volna és azt akartam, hogy boldog legyen, annyira, hogy a saját boldogságom már nem számított. Az nélküle úgysem létezne.
Még mindig vissza tudok gondolni azokra a megkönnyebbült napokra, amikor Alice meglátogatott és itt maradt néhány éjszakára. Aztán jött a rémálom. Alice- nek lett egy látomása, ami szerint Edward el akar menni a Volturihoz Olaszországba, hogy meghaljon. Alice felhívta Rosalie- t és megtudtuk, hogy azért akar Edward meghalni, mert Rose elmondta neki Alice látomását, miszerint én leugrok a sziklán és meghalok. Edward elhitte neki, pedig ő is tudja, hogy milyen kiszámíthatatlanok Alice látomásai. Őt kellett volna felhívnia személyesen, hogy megtudja igaz-e.
Ez után versenybe szálltunk az idővel, hogy megmentsük Őt. Alice-szel, mint a szél úgy száguldottunk a Seattle-i repülőtérre. Az út kész kínzás volt, ahogy lassan haladtunk, pedig tudtam, hogy igazából ez a legrövidebb út, de én mégis nagyon feszült voltam. Alig vártam, hogy végre leszálljunk, de az óramutatók úgy haladtak, mint ha valami ólomsúllyal rájuk nehezedett volna, és emiatt alig tudnak mozogni. Alice a csacsogásával próbálta oldani a feszültséget, nem sok sikerrel.
„Nyugalom, Bella! – mondta. –Oda fogunk érni! –nyugtatgatott.
„Láttad? –belém hasított a remény halvány sugara, de Alice szavai újra lelomboztak.
„Nem, de bízom benne. –próbált a kedvemért magabiztos lenni. Elég jól alakított, de én már tudtam, hogy mi a célja.
Egy kis csönd állt be közénk és én utána váratlanul megszólaltam. A hangom alig volt nagyobb suttogásnál.
„Alice. –fordultam felé. –Ha megmentjük Edwardot, akkor megint elmentek? – egy dagadt könnycsepp gördült le az arcomon.
„Meg fogjuk menteni. –bizonygatta. –És én biztos, hogy itt maradok. –sóhajtott. – De már teljesen biztos vagyok bennem, hogy az idióta bátyám sem fogja tovább bírni nélküled. –ezt inkább már csak magában morogta, mérgesen.
Értetlen és zavart lehetett az arcom, ahogy ránéztem, mert belül is így éreztem. Teljesen le voltam gyengülve lelkileg az utóbbi néhány hónapban és utána még kiderült, hogy Edward meg akar halni, erre még ez is? Mit akar ezzel mondani?
Alice mérgesen felsóhajtott és olyan gyorsan kezdett el beszélni, hogy nagyon figyelnem kellett, hogy értsem, mit mond.
„Nem igaz, hogy milyen hiszékeny vagy, Bella! –bosszankodott. –Te komolyan elhitted mind, amit Edward mondott neked az erdőben? –akaratlanul is visszapörgettem az agyamban a történteket, de most olyan zavart és kíváncsi voltam, hogy nem értettem, hogy most nem volt akkora a fájdalom. –Téged akart védeni… magától és a mi világunktól. –hisztérikusan felnevetett és utána megint rám nézett. A szemében féltés, lágyság és egy cseppnyi bosszúság csillant meg. Az egyik karjával átölelt és hagyta, hogy a vállára dőljek. – Csak neked és magának okozott fájdalmat, de persze rám nem hallgatott. Nagyon makacs és nem tudja, hogy mi a jó neki és neked, csak a saját feje után megy.-míg ő beszélt én némán hallgattam. -Azt hiszi, hogy ha nem hagyja, hogy élj egy boldog és normális életet nélküle, akkor nagyon önző. És azt hiszi, hogy te majd el tudod felejteni. –magyarázta. – Annyira szeret, hogy képes magának fájdalmat okozni, csak, hogy te biztonságba legyél. – suttogta.
A szívemet melegség töltötte el és hatalmas fájdalom, hogy elveszíthetem ráadásul a saját hibáimból. Ha nem hagyom elmenni és nem hiszem el, amit az erdőben mond, akkor még mindig itt lenne velem. És ha nem ugortam volna le azon a sziklán, akkor most nem készülne meghalni.
Mi lesz, ha nem sikerül megmenteni? Ha nem érek oda időben? Ha miattam fog meghalni? Azt, hogy élném túl? Még rosszabb lenne, mint mikor elhagyott. Részben jobb, mert legalább most megtalálnám a módját, hogy vele legyek. Ezeken agyaltam, miközben leszálltunk a gépről. Gyorsan átestünk egy ellenőrzésen és rohantunk is tovább. Alice feltört egy kocsit és azzal száguldottunk Volterrában. Nem rajongtam a lopott kocsiért, de most ez sem számított.
Mindenhol piros ruhások. Teljesen bepánikoztam és jelentkezni kezdett nálam a nem létező krausztofóbiám, ahogy lassan haladtunk a több ezer piros ruhás ember között ezekben a keskeny tömött utcákba. Alice azt mondta, hogy egyedül kell megkeresnem az óratornyot, mert az ő gondolatait hallani fogja Edward és nem fog hinni neki, hogy élek.
Kipattantam a kocsiból és olyan gyorsan futottam, ahogy bírtam. A lábam lassabban mozogott, mint akartam, de legalább most nem botlottam meg. Nem törődve löktem el az utamba álló embereket, akik néha utánam kiáltottak olyan nyelven, amit nem értettem, de ezen kívül nem nagy érdeklődést mutattak számomra.
Lélekszakadva futottam, hogy megmentsem a szerelmemet. Alice azt mondta, hogy délben üt az óra és akkor fog Edward a napra állni és felfedni magát az emberek előtt, hogy megöljék. Felpillantottam, körbenéztem és megláttam a tornyot. Arra felé kezdtem futni és végre megláttam Őt a torony aljában állni. A szívem automatikusan kihagyott néhány ütemet, amikor megláttam. Az óra hangosan ütött, de én még túl messze voltam és a zsivalyól nem hallhatott, ahogy a nevét sikítom. Az ingje már nem volt rajta és kilépett a fénybe.
A teste elkezdett csillogni, mintha ezernyi frissen csiszolt gyémánt borította volna és a fal kövei gyönyörűen tükröződött vissza. Leírni nem lehet, hogy mit éreztem akkor. Végre megpillanthattam, mégha nagyon messze is volt tőlem, de úgy éreztem, hogy mindjárt elveszítem és ez volt az utolsó pillantás, amit rá vethettem. És sajnos igazam volt. Abban a másodpercben két fekete köpenyes ember jelent meg és bevonszolták Edwardot az árnyékba. Nagyon gyorsan futottam, de még mindig nem értem oda. És már csak azt láttam, hogy két férfi berántja Edwardot a sikátorba. Utána egy hangos ordítást hallottam és felismertem a hang tulajdonosát.
Vége. Végem. Végünk.
Erőtlenül rogytam le a hideg köre, pedig tovább akartam futni. Utánuk akartam menni, hogy engem is megöljenek, mert már nincs kedvem azzal a tudattal egy élni, hogy ő nincs. Nem létezik.
De nem tudtam felállni. A lábam nem engedelmeskedett. Viszont a könnyeim megállíthatatlanul folytak. Egyszer csak egy hideg kar fonódott körém és már annyi erőm sem maradt, hogy megijedjek tőle, mert nem tudtam, hogy ki az. Könnyedén felkapott és megéreztem Alice illatát. Ő is remegett és halkan szipogott, de a szemem nem bírtam kinyitni.
Vesztettem a sorssal folytatott csatában és a büntetésem az életem végéig tartó szenvedés, de én tudom, hogy hogyan fogok ennek véget vetni.
Narrátor szemszög
Bella remegő kezéből kiesett a toll. A napló lapjai nedvesek voltak néhány helyen a könnytől. A fájdalom, amit érzett felemésztette és nem tudott józanul gondolkodni. Amióta hazajöttek Volterrából Alice állandóan szem előtt tartja, hogy ne csináljon semmi olyat, amivel árthat magának, de ő most vadászni ment és nincs vele senki.
Ha az ember belegabalyodik egy őrült gondolatba onnan nincs kiút, csak ha valaki nagyon akarja. Viszont Bella már döntött.
Halkan lesettenkedett a lépcsőn, hogy Charlie ne hallja. Felhúzta a cipőjét és felvette a kabátját. Próbált halkan kiosonni gondolatban elbúcsúzni az édesapjától, miközben a könnyei megállás nélkül potyogtak.
Beindította a kocsit és elindult a célja felé, úgy, hogy igyekezett nem elhatározni magát, hiszen Alice figyeli a döntéseit. „Ne próbálj semmi hülyeséget csinálni, Bella oké? Figyelni foglak, jó? Nem akarlak téged is elveszíteni.” –emlékezett vissza Alice szavaira.
Végül megállt az út szélén, miközben próbálta eltervezni magában, hogy mikor fog elmenni, fürdeni és vacsorázni, hogy Alice ezeket lássa.
Mikor kiszállt megcsapta az orrát a hűvös és friss tengerillat. Mikor megérintette a fagyos szél a kabátján keresztül is libabőrös lett. Becsapta a kocsi ajtaját és elindult a szikla felé. Megállt a szélén és lenézett a mélybe. Sötét volt és nem látott le az aljáig, csak a feketeséget látta.
Mély levegőt vett és behunyta a szemét. Ekkor még több könny buggyant elő, mire ő letörölte a kabátja ujjával.
-Most nem tud senki sem megmenteni vagy megállítani. –suttogta. –Nincs miért élnem. – a hangja elcsuklott.
Mély lélegzetet vett és még közelebb ment a szakadék széléhez.
-Ne haragudj Alice! –zokogott fel. –Szeretlek Edward! –suttogta alig hallhatóan és leugrott a feketeségbe.