1.fejezet

Sok fekete varjú között nem jó fehérnek lenni.

Irány Forks

                                                

Megint beütöttem az ismerős számot a mobilomba és a hívás gombra kattintva a fülemhez emeltem. A sípszó után újra megszólalt az a gépies női hang, aki általában. A telefon, pedig repült a szoba másik végébe, az ágyamba, ahová elhajítottam.

Rengetegszer próbáltam már felhívni Bellát. A legjobb barátnőmet, akiről fél éve szinte semmit nem hallottam. Mióta a gépünk felszállt Forksból, egy percet sem beszéltünk egymással. Sehogy nem tudom elérni és már rettenetesen hiányzik. Olyan mintha elveszett volna.

De nem csak ő. Mostanában annyian eltűntek, elmentek vagy eltávolodtak tőlem, hogy lassan én is kezdek teljesen üressé válni. Lucyvel nagyon jóban voltam. Ő is a legjobb barátnőim egyike volt, de tönkretettem ezt a kapcsolatot. Sokszor elhívott a partra vagy vásárolni, de nekem soha nem volt kedvem. Lucy nem tudta mi van velem, és valójában én sem. Mindig is imádtam kijárni, napozni, de legfőképp vásárolni, de valahogy soha nem volt kedvem. Lucy sokszor próbált velem beszélni, de miután látta, hogy nem tudok neki megnyílni, nem nagyon kereste a társaságomat.

David aranyos, de nem állunk annyira közel egymáshoz, hogy mélyebb beszélgetés is megessen köztünk. Inkább csak megkérdezi, hogy vagyok és ennyi. Nem túllelkizős srác.

Jim és Emilie eltűnt. Rejtélyes módon senki nem tudja, hogy mi történt velük. Először Emilie, aztán Jim. Pedig mind azt hittük, hogy ha hazajövünk Forksból Jim otthon lesz már, de nem volt. A szülei az óta is keresik, de rendőrség már lemondott róla.

És Tyler… Sokszor gondolkozom, azon, hogy vajon miért nem voltam elég Tylernek? Gyötrődve csak az jár a fejembe: Miért nem tudott ő is ugyanannyira szeretni engem, ahogy én őt? Nagyon-nagyon. Csak a hiány fájdalma jár nekem, akárhova nézek? Ha éppen nincs dolog, ami rá emlékeztet, az űr és az üresség bennem mindig észhez térít. Sehova nem mehetek az emléke és a fájdalom nélkül. Legszívesebben elkiáltanám magam, hogy mindenki hallja és valaki válaszolja meg az egyetlen egy kérdésemet, amire nincs válasz. Miért pont én? Mit tettem, hogy ez a büntetésem?

Kétségbeesetten összehúztam magam, az űrtől, ami bennem van, mert olyan erős volt, hogy féltem, hogy magába szív. Valami makacsul ránehezedett a mellkasomra és majdnem összenyomta. A torkomban csomó gyűlt, ami nem hagyta, hogy oxigénhez jussak. Zihálni kezdtem és beindultak a könnycsatornáim is. Most csak pár cseppet nem tudtam visszatartani, de a szeme szörnyen égett. Az ember azt hinné, hogy fél év mindennapos sírás után már rég elfogytak a könnyeim, de nem.

Dühösen letöröltem a könnyeimet és újból elhatároztam magamban, hogy többé nem fogok utána sírni. Hátradőltem és magam elé meredtem.

Annyira egyedül érzem magam. Nincs senki, akivel komolyan beszélhetnék a gondjaimról. Anyu nem értené és, amúgy is az ő világa mindenhol bolyhos és rózsaszín, nem szereti, ha valaki, aki ebbe az élethez tartozik, bemocskolja keserves érzelmekkel. Még akkor sem tűri el, hogy ha ez a valaki a lánya.

Jól meg van a tökéletes életében. Van egy nagyon jól kereső férje, szép és óriási háza Florida majdnem legnagyobb városába, közvetlen a part mellett, van egy lánya és hathónapos terhes a harmadik gyermekével, aki kisfiú lesz.

Aput meg alig látom. Állandóan dolgozik, és úgy érzem, hogy a kapcsolatunk nem erősödött meg ahhoz eléggé, hogy ilyen bensőséges dolgokról beszéljek vele. Tylerrel is csak kétszer, ha találkozott.

- Bejöhetek? – kérdezte anyu, a résnyire kinyitott ajtón bekukucskálva. Mosolya közben megjelent néhány aprócska ránc a szeme körül, de a szeme fiatalosan és izgatottan fénylett.

- Igen. –mormoltam és sóhajtozva feltápászkodtam.

 Az arcomra nézett és már nem mosolygott, de nem szólt semmit, inkább a kezében lévő sok-sok papírzacskó tartalmát az ágyamra burította. Rengeteg télire való ruhát öntött az ágyamra és mind a legnagyobb márka, természetesen.

- Hoztam egy új bőröndöt is, de az lent maradt az autóban, mert már nem fért el a kezembe. – mondta és gyerekes izgatottsággal turkálni kezdett a ruhahegy között.

- Van bőröndöm. – jegyeztem meg, de nem válaszolt. – Minek ennyi ruha? Csak két hétre megyek.

Miután Bella nem képes kapcsolatot létesíteni velem, ezért – ha Mohamed nem megy a hegyhez, a hegy megy Mohamedhez alapon – én utazok Forksba, hogy megtudjam, mi van az én elveszett legjobb barátnőmmel. Lehet, hogy abban az esős városban annyira elázott, hogy a telefonja tönkrement és az anyukája nem akar neki egy másikat venni. Vagy csak elfelejtette a pin kódját és nem tudja bekapcsolni a telefont. Vagy… vagy…

- Forksban hideg van! – figyelmeztetett. – Tudod te milyen sok üzletet kellett végigjárnom, azért, hogy találjak egy olyan helyet is, ahová ilyen meleg cuccokat árulnak? – kérdezte és úgy csinált, mintha ez neki nagy fáradtságba került volna.

Ha a helyzet normális lett volna, én is elmentem volna vele. Sőt magunkkal hurcoltunk volna még másokat is, de ez a felállás egyszerűen túl bonyolult volt ahhoz, hogy én is menjek. Nem volt kedvem az én boldogan csacsogó anyámat hallatni, miközben egyik boltból a másikba szaladgálunk ruhákat keresve.

- Nézd ezt! – halászott ki anya a ruha halom alól egy barna ki, hímzett és gyöngyözött kabátkát. – Tudtam, hogy ezt meg kell vennem, amint megláttam. Éreztem, hogy tetszeni fog! –áradozott és izgatottan vigyorgott. – Na?

-Gyönyörű. – biztosítottam egy halvány mosollyal. – De már pakolnom kéne. Két óra múlva indul a gép.

- Azonnal hozom fel a bőröndöt. – mondta és el is indult. – Addig te tedd rendbe magad. – utasított az ajtóból.

- Anyu! – szóltam utána.

- Tessék? – kérdezte nyugalmat erőltetve az arcára. Bosszús volt, mert már indult volna.

- Apu mikor jön haza?

- Dolgozik, majd csak este tud hazajönni. – mondta és száguldott le a lépcsőn.

Hát persze, hogy dolgozik. Akkor sem lesz itt, mikor elmegyek. Ez azért egy kicsit elszomorító. A munka az élete.

Beballagtam a szobámba és kihalásztam egy farmert, meg egy pólót a halomból, majd elindultam a fürdő felé. A zuhanyzás egy kicsit elhúzódott, de csak azért, mert olyan jó érzés volt, ahogy a langyos víz felfrissít az itteni meleg időben. Fogat mostam, megfésülködtem és egy púderpamaccsal eltüntettem a karikákat a szemem alól. Felöltözve csoszogtam a szobámba, ahol anyu már mindent összepakolt. A szépen bevetett ágyamon egy darab ruha sem maradt és bőröndnek még a nyoma sem volt.

Lassan lementem a lépcsőn és a márványpadlós nappaliba vettem az irányt. Anyu a bézs kanapén ülve egy kedvenc mexikói sorozatát nézte a plazmatévén, mellette a bőröndöm. Annyira elmerült a tévé nézésében, hogy észre sem vette, ahogy kiszenvedtem a nappaliból a teljesen telepakolt, súlyos bőröndöt. Utána a konyhába vettem az irányt. Megfogtam egy tányért és a pultra tettem, elővettem a tejet meg a gabonapelyhet és oda sem figyelve összeöntöttem. Gyorsan bekanalaztam, majd az órára nézve kiáltottam anyunak a konyhából.

- Anyu, menni kell a reptérre! – nem sokkal később kijött a nappaliból, felvette a slusszkulcsot és kiindult az ajtón. Mentem utána a bőrönddel együtt.

                                                                

 ***

A repülőút szörnyű volt, az időjárás is, az egyetlen jó, hogy pont el tudtam kapni egy taxit, azelőtt, hogy jól átáztam volna. Természetesen tetszett az új kabátom, amit anyu vett, de hó ellen semmit nem véd, csak egy divatkabát. Mindenképpen vennem kell egy másikat, valahol itt Forksban. – jegyeztem fel magamban.

Míg a taxiban ültem azon gondolkoztam, hogy vajon Bella mit fog szólni, váratlan látogatásomhoz? Meg fog lepődni? Örülni fog nekem? Most, hogy már nem beszél velem, néha az is eszembe jut, hogy már nem szeret engem úgy, hogy továbbra is barátok maradjunk. Lehet, hogy megunt vagy már nem érdeklem. Nem, az nem lehet, hiszen olyan sok ideig voltunk jó barátok. Kell lennie egy másik oknak, ami miatt nem veszi fel a telefont.

- Megérkeztünk, kisasszony! – szólt hátra az öreg taxisofőr, mikor leparkolt a ház előtt.

- Egy perc és jövök. – szóltam és kipattantam a kocsiból.

Gyorsan lépkedtem a sárga ház felé. Renée mindig is szerette ezt az élénk színt. Megfogtam a kilincset és lenyomtam. Zárva volt. Eleinte megdöbbentem aztán kopogtam és csöngettem is egyszerre, de semmi. Biztosan a Cullen házban lesznek. –futott át az agyamon és visszaszálltam a kocsiba. Megmondtam Cullenék címét és elindultunk. Mikor megérkeztünk, már nem volt szükségem a taxisra, így elengedtem.

Időközben elállt a hóesés és már csak a sok centis nedves és hideg fehér maszlag emlékeztetett arra, hogy itt egy nagy hóvihar volt, de felnézve az égre láttam, hogy megint nagyon beborult. Mindjárt jön a következő vihar.

A ház ugyanúgy a földesút szélén állt, a fák és a bokrok között, bent az eldugott erdőben, messze a várostól, de mégis valamiben más volt, nem tudtam volna megmondani, hogy miben. A bőröndömet odavonszoltam a terasz lépcsője elé, mert felfele már biztos nem voltam volna képes húzni. Odamentem az ajtóhoz és kopogni kezdtem. Semmi válasz. Csöngettem is. Semmi. Kezdett ez az egész helyzet furcsa lenni. Megfogtam a kilincset és kinyitottam az ajtót. Beljebb lépve mindenki nevét elkiabáltam, de nem jött válasz. Beléptem a nappaliba és a döbbenettől és egyben méregtől égni kezdett az arcom. A bútorok eltűntek. A képek a falról. Emmett plazmatévéje. Edward zongorája. Mind eltűntek. Az üres polcokon lévő por arról árulkodott, hogy már jó ideje nem járt itt Esme, hogy letisztítsa.

Ijedten égő arccal lépkedtem ki. Eleget láttam. De attól még, hogy a Cullen család elköltözött, nem biztos, hogy Belláék is. Még magam előtt is eltitkoltam ennek a ténynek valószínűségét.

Szinte pánikszerűen rohantam ki a házból és a bőröndömmel lódultam neki az útnak, ahonnan jöttünk autóval. Csak nincs olyan messze. – kántálta az agyam. Minél előbb a városba kellett érnem, ahol, ha szerencsém van, találok egy motelt vagy szállót, ahol aludhatok ma este. Ha nem érek oda időben, akkor rám szakad az ég. Ha előbb ideér a vihar, minthogy én találnék valamit a fejem fölé, teljesen átázom és még így sem biztos, hogy kitalálok innen, nemhogy úgy, hogy mindenhol fehéret látok.

Nehéz volt sietni, miközben a bőröndöm, minden kőben vagy fűcsomóban elakadt. Kiértem egy kereszteződéshez, de nem tudtam, hogy merre lehet közelebb a város. Mindkettőtől műút vezetett tovább. Kevés tépelődés után, mindent a szerencsére bízva elindultam az egyik úton.

Közben a hó elkezdett szálingózni. Ez még nem lett volna nagy baj, ha nem kezd el fújni a szél, olyan erővel, hogy majdnem elsöpör. A csuklyát a fejemre húztam és jobban az arcom elé húztam a sálat. Sötét volt, hideg és nem volt velem más csak egy bőrönd tele ruhával, meg egy pénztárca, amit anyu ugyanúgy telepakolt. De mit csináljak vele itt a semmi közepén?

A kezem kipirosodott és fájni kezdett a hidegtől. Venni kellett volna kesztyűt is. A hó még jobban esett. A cipőm már beázott és nadrágom is csurom víz volt. A kabátom alatt sem éreztem tökéletes meleget, de az még nem volt vizes. Közben semerre nem láttam kiutat az erdőből. Az út, ami előttem volt végtelennek tűnt. És már alig láttam túl a hófehér függönyön.

Tehetetlenségemben nyöszörögni kezdtem és még jobban elkaptam a vizet, mikor a bőröndöt nem tudtam húzni, mert megakadt.

- A franc! – átkozódtam, mert a makacs bőrönd beleburult a hóba. Prüszkölve próbálkoztam a felhúzásával, de a kezeim fagyosak és merevek voltak, így én is oda estem mellé.

Dühömbe kihullottak a könnyeim és valami ismerős érzés belém nyilallt. Egyedül vagyok. Azért szenvedek itt magányosan, mert senki nincs, akit felhívhatok, hogy tanácsoljon valamit, vagy segítsen. Elkeseredetten húzkodtam a bőröndöt. – Még ez a monstrum is megnehezíti a dolgom. – futott át az agyamon. Végre egyenesen állt így húzhattam tovább, már óvatosabban.

Nem tudtam pontosan, hogy a hidegtől vagy a félelemtől reszketek ennyire. Az erdő koromfekete és magányos volt. Nem volt túl önbizalom gerjesztő, azzal kapcsolatban, hogy jó utat választottam-e. Lehet, hogy megesznek majd az idetévedt mókusok.

Hirtelen egy fény villant fel az úton és bennem azonnal felszikrázott a remény. Talán mégsem fagyom ide. A fény közeledett és mikor közelebb vettem észre, hogy egy autó lámpája az. Egy öreg kifakult piros furgon – ami inkább már narancssárga és rozsdaszín között volt - közeledett felém. A márka felismerésében sosem voltam jó. Mikor már túl közel volt a fény elvakított, de továbbhaladt és megállt mellettem. Az ajtó kinyílt és egy körülbelül tizennyolc éves kreolbőrű fiú szállt ki belőle. A barna szeme tele volt aggodalommal.

- Mit csinálsz te itt éjjel az erdő közepén, hóviharban? – kérdezte idegesen, majd a hátam mögé nézett és észrevette az anyukám által vásárolt édes kis piros monstrumot mögöttem. – Egy bőrönddel? - Sötétbarna haja fedetlen volt és a ráhulló hópihék fehér csipkeként borították be.

- Én… azt hiszem eltévedtem. – vacogtam és közben többször is összekoccant a fogam. A szememből kitöröltem a könnyeket. Nem vagyok én hozzászokva ehhez az időjáráshoz.

- Na, jó, gyere! – mondta és a másik oldalhoz vezetett, ahol kinyitotta az ajtót. Más esetben ódzkodtam volna beülni egy idegen kocsijába, de olyan kellemes meleg áradt ki, mint beültem, hogy csak azt vártam, hogy felolvadjanak a csontjaim.

A fiú becsukta az ajtómat és kiment berakni a bőröndöt a hátsó ülésre. Idegesítő volt látni, hogy mennyire könnyen emelgeti, míg én még húzni is alig bírtam. Aztán észrevettem, hogy csak egyetlen fekete bőrkabát van rajta. Még rá nézni is rossz volt. Hogy lehet így bírni a hideget?

Beszállt és a fűtést magasabbra tette.

- Szerintem vedd le ezt a kabátot, mert teljesen átázott. – javasolta aggodalmasan, mire készségesen engedelmeskedtem, még, úgy is, hogy a kezeim elég nehezen húzták le a cipzárt, annyira megdermedtek. Ezt ős is észrevette és, miután hátradobta a vizes kabátot felém fordult. – Várj! – mondta és a kezem után kapott. Mikor megfogta őket nagyon forrónak tűntek, de közben kellemes is áthűlt ujjaimnak. Alaposan megdörzsölgette, miközben az arcomat fürkészte. – Jacob Black vagyok. – mondta és a kormányhoz fordult.

- Lora. - mondtam halkan. – Lora Dawson.

- Szóval Lora! - vigyorgott teli szájjal. – Mit keresel te éjjel tizenegykor, hatalmas hóviharban az erdő közepén, egy óriás bőrönddel?

Várom a véleményeket! :)

Prológus

Megtörtént az elkerülhetetlen, az eső lecsendesedett, és ő elment. Úgy éreztem, mintha valaki kiszakított volna belőlem egy darabot.

A Cullen ház nappalija kiürült. Fogalmam sincs, hogy miért ment el mindenki, de csak én és Tyler voltunk ott. Ő pont az ajtóban állt és kifejezéstelen arccal bámult engem. Rámosolyogtam, de nem viszonozta.

- Hova tűntél el a bálról? Sehol nem láttalak. Aztán, mikor vége lett Emmették hoztak haza. – mondtam közelebb lépve. Olyan csend volt, hogy csak a gyönyörű, selyem estélyi ruhám susogása hallatszott és a magas tűsarkú cipőm kopogása.

- Edwarddal elmentem sétálni messzebb és elrepült az idő. – aztán megvillantott egy apró mosolyt. Ez volt a legrövidebb mosolyszerű valami, amit életemben láttam.

- Értem. – bólogattam és azon tanakodtam, hogy mi történt.

- Gyere, ülj le ide! – jött közelebb és a kanapéra mutatott. Leült én pedig helyet foglaltam mellette. A homloka ráncokba borult és nem nézett a szemembe. Megfogtam a kezét, de, amint hozzáértem ő elhúzta onnan.

- Valami gond van? – kérdeztem félrebillentett fejjel és összehúzott szemöldökkel próbáltam rájönni, hogy mit csináltam.

Kicsit összerezzent a hangomtól, de egyébként nem reagált. Nézett a semmibe, érzelemmentes tekintettel és úgy tűnt próbál megfeledkezni arról, hogy én is itt vagyok.

- Most nem fogsz hozzám szólni? – kérdeztem idegesen. Erre felnézett rám, de az arckifejezése ugyanolyan semmitmondó maradt.

- Azt hiszem, ezt be kell fejeznünk. – mondta határozottan.

- Micsodát? – suttogtam ijedten.

- Nem vagyok hozzád való. – mondta egyszerűen, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.

- Mi a francról beszélsz? – kérdeztem, de a hangom többször is elcsuklott. Jobb lenne, ha maradnék a suttogásnál. Nyeltem egyet majd folytattam. – Szakítani akarsz velem? – kérdeztem óvatosan, nehogy fájdalmas legyen a válasz.

- Így lesz a legjobb, neked. – biztosított mélyen a szemembe nézve. – Hidd el! – súgta és megszorította, teljesen elgyengült karomat. – Én most elmegyek.

- De hát miért? – kiáltottam utána, mikor felállt mellőlem.

- Mondtam, hogy neked így sokkal jobb lesz! Törődj bele, Lora és felejts el! – mondta vissza se fordulva.

- Most rám kened az egészet? – kiáltottam felkelve én is. Remegtek a lábaim, de nem törődtem vele. – Miért mondasz ilyen ostobaságokat? Az emberek nem hagyják el a barátnőjüket, azért mert nekik így jobb lesz. –tájékoztattam tovább kiabálva, bár a hangom a végére elhalt, majd az új mondatban életre kelt és még hangosabban szólt. – Mond inkább azt, hogy nem szeretsz, és az nem fájna annyira! – még csak most vettem észre, hogy az arcomat könnyek nedvesítik be és egyre több folyik le az arcomon.

Visszafordult és rám nézett. Mintha egy pillanatra láttam volna felcsillanni egy kis érzelmet a szemében, de az azonnal eltűnt. Biztos csak képzeltem.

- Nem szeretlek. – hangzott el a halk válasz.

Tévedtem. Ez sokkal jobban fáj! Olyannyira kínzott, hogy elakadt a lélegzetem és zihálni kezdtem. A szoba forgott velem így hátráltam egy lépést és lerogytam a kanapéra. A szívem vadul vágtázott és alig láttam a könnyeimtől. Még hogy nem fájna annyira! Ez elviselhetetlen!

Felhúztam a lábam és összekuporodtam a kanapé, majd kitöröltem a könnyet a szememből, hogy lássam őt. Néztem, ahogy hátrafordul, elindul az ajtó felé, kilép, majd halkan becsukja maga mögött és annál sokkal 
nagyobb hangerővel koppant valami a mellkasomon, mikor szép lassan kilépett az életemből.

Tartalom

Sziasztok!

Ez a történet az Új élet című másik törim alapján van. Úgymond folytatás, de Lora szemszögből. Biztos, hogy azok is tudják követni az eseményeket, akik nem olvasták el az Új életet. 

Nos itt a tartalma:

Egyedül

Tartalom:

Lora  végre úgy érezte, hogy megtalálta az igazit. Bizsergő érintések, kellemes szikrák, jóleső érintések, szerelmes pillantások. Minden, ami abba a sok csöpögős szerelmes filmben van. De itt az álom véget ér, mikor Tyler – rejtélyes okok miatt elhagyta-, mondván így sokkal jobb lesz neki.  Mégis ki képes ilyen ostoba álokot kitalálni? Miért nem mondja az igazságot, hogy nem szeret? – Lora kiborult, de nem tartotta vissza, miért is tartotta volna, hiszen olyan embert szeretne maga mellé, aki viszont szereti. Fájdalmasan ugyan, de hagyta elmenni szerelmét.

Pár napra rá hazautazott, de felejtenie nem sikerült. Lucy egyetlen ottani barátnője próbál segíteni, de miután nem lát változást elidegenedik a lánytól. David kedves vele, de csak a házi feladatról, vagy a többi sulis dologról beszélnek néha. Jim eltűnt. Az a pletyka terjedt el, hogy meghalt, de ez sem biztos. Sokáig kerestették rendőrökkel, de nem találták.  Bella több hónapja nem veszi fel a telefont.  Az első hónapokban Alice és Edward vette fel a telefont és valami ürügyet találtak ki, hogy Bella miért nem tud beszélni vele, de mostanában már senki nem válaszol.

Lora még sosem érezte ennyire egyedül magát. Kínozza a sokszoros veszteség és közben kétségbeesetten erőlködik, hogy legalább másoknak mutassa, hogy jól van, nincs teljesen egyedül. De a műmosoly még fájdalmasabb.

Lora a tavaszi szünetben Forksba utazik, hogy meglátogassa Bellát, miután ő nem veszi fel vele a kapcsolatot. Szomorú lesz, mikor a barátnője édesapja közöli vele, hogy már elköltöztek, de megismer ott egy furcsa fiút, aki a rezervátumban él.  Összebarátkozik vele és újra érzi a boldogság enyhe szikráit és pillanatait. A testét újból átitatja az érzés: „Nincs egyedül.”

Azonban különös dolgok történnek ezután. Természetfeletti események, lények és egy földöntúli szépségű család költözik a városba.  Kik vagy inkább mik ők? Elég erős hozzá Lora, hogy megtudja az összes titkot? Megtudhatja, hogy mi a barátnője és régi szerelme? Találkozik velük újra vagy elfelejti őket és talál új szerelmet?

Várom a véleményeket!:)

Utolsó pillantás

Sziasztok!

Ez csak egy kis novella, ami arról szól, hogy Bella elkésik és nem tudja megmenteni Edwardot a Volturitól. Ez napló formájában és a végén pedig narrátor szemszög.

Remélem majd elolvassátok és tetszik!

Kommenteknek örülnék:))

Isabella Swan naplója

                  

Szörnyű tudni, hogy valaki, aki számodra a legfontosabb személy bajban van, életveszélyben és senki más nem tud rajta segíteni, csak te. Nem várnál ölbe tett kézzel azt várva, hogy majd jön egy csoda és mindent rendbe hoz, mert ez ellent mondana a természetes és a természetfeletti világ összes írott és íratlan törvényének. Te is rohannál utána a veszélybe, csak azért, hogy megmentsd? 

Én mentem utána. Bármit megtettem volna, hogy megmenthessem.  Életemet adtam volna azért, hogy ő túlélje és nem csak azért, mert úgy éreztem, hogy ezért én vagyok a hibás, hiszen ha nem ugortam volna le arról a nyavalyás hegyről és szépen megvártam volna Jacobot, akkor soha nem történt volna meg ez, hanem azért is, mert még mindig szerettem. Ugyanúgy, mint azelőtt, mielőtt elment volna és azt akartam, hogy boldog legyen, annyira, hogy a saját boldogságom már nem számított. Az nélküle úgysem létezne.

Még mindig vissza tudok gondolni azokra a megkönnyebbült napokra, amikor Alice meglátogatott és itt maradt néhány éjszakára. Aztán jött a rémálom. Alice- nek lett egy látomása, ami szerint Edward el akar menni a Volturihoz Olaszországba, hogy meghaljon. Alice felhívta Rosalie- t és megtudtuk, hogy azért akar Edward meghalni, mert Rose elmondta neki Alice látomását, miszerint én leugrok a sziklán és meghalok. Edward elhitte neki, pedig ő is tudja, hogy milyen kiszámíthatatlanok Alice látomásai. Őt kellett volna felhívnia személyesen, hogy megtudja igaz-e.

Ez után versenybe szálltunk az idővel, hogy megmentsük Őt. Alice-szel, mint a szél úgy száguldottunk a Seattle-i repülőtérre. Az út kész kínzás volt, ahogy lassan haladtunk, pedig tudtam, hogy igazából ez a legrövidebb út, de én mégis nagyon feszült voltam. Alig vártam, hogy végre leszálljunk, de az óramutatók úgy haladtak, mint ha valami ólomsúllyal rájuk nehezedett volna, és emiatt alig tudnak mozogni. Alice a csacsogásával próbálta oldani a feszültséget, nem sok sikerrel.

„Nyugalom, Bella! – mondta. –Oda fogunk érni! –nyugtatgatott.

„Láttad? –belém hasított a remény halvány sugara, de Alice szavai újra lelomboztak.

„Nem, de bízom benne. –próbált a kedvemért magabiztos lenni. Elég jól alakított, de én már tudtam, hogy mi a célja.

Egy kis csönd állt be közénk és én utána váratlanul megszólaltam. A hangom alig volt nagyobb suttogásnál.

„Alice. –fordultam felé. –Ha megmentjük Edwardot, akkor megint elmentek? – egy dagadt könnycsepp gördült le az arcomon.

„Meg fogjuk menteni. –bizonygatta. –És én biztos, hogy itt maradok. –sóhajtott. – De már teljesen biztos vagyok bennem, hogy az idióta bátyám sem fogja tovább bírni nélküled. –ezt inkább már csak magában morogta, mérgesen.

Értetlen és zavart lehetett az arcom, ahogy ránéztem, mert belül is így éreztem. Teljesen le voltam gyengülve lelkileg az utóbbi néhány hónapban és utána még kiderült, hogy Edward meg akar halni, erre még ez is? Mit akar ezzel mondani?

Alice mérgesen felsóhajtott és olyan gyorsan kezdett el beszélni, hogy nagyon figyelnem kellett, hogy értsem, mit mond.

„Nem igaz, hogy milyen hiszékeny vagy, Bella! –bosszankodott. –Te komolyan elhitted mind, amit Edward mondott neked az erdőben? –akaratlanul is visszapörgettem az agyamban a történteket, de most olyan zavart és kíváncsi voltam, hogy nem értettem, hogy most nem volt akkora a fájdalom. –Téged akart védeni… magától és a mi világunktól. –hisztérikusan felnevetett és utána megint rám nézett. A szemében féltés, lágyság és egy cseppnyi bosszúság csillant meg. Az egyik karjával átölelt és hagyta, hogy a vállára dőljek. – Csak neked és magának okozott fájdalmat, de persze rám nem hallgatott. Nagyon makacs és nem tudja, hogy mi a jó neki és neked, csak a saját feje után megy.-míg ő beszélt én némán hallgattam. -Azt hiszi, hogy ha nem hagyja, hogy élj egy boldog és normális életet nélküle, akkor nagyon önző. És azt hiszi, hogy te majd el tudod felejteni. –magyarázta. – Annyira szeret, hogy képes magának fájdalmat okozni, csak, hogy te biztonságba legyél. – suttogta.

A szívemet melegség töltötte el és hatalmas fájdalom, hogy elveszíthetem ráadásul a saját hibáimból. Ha nem hagyom elmenni és nem hiszem el, amit az erdőben mond, akkor még mindig itt lenne velem. És ha nem ugortam volna le azon a sziklán, akkor most nem készülne meghalni.

Mi lesz, ha nem sikerül megmenteni? Ha nem érek oda időben? Ha miattam fog meghalni? Azt, hogy élném túl? Még rosszabb lenne, mint mikor elhagyott. Részben jobb, mert legalább most megtalálnám a módját, hogy vele legyek. Ezeken agyaltam, miközben leszálltunk a gépről. Gyorsan átestünk egy ellenőrzésen és rohantunk is tovább. Alice feltört egy kocsit és azzal száguldottunk Volterrában. Nem rajongtam a lopott kocsiért, de most ez sem számított.

Mindenhol piros ruhások. Teljesen bepánikoztam és jelentkezni kezdett nálam a nem létező krausztofóbiám, ahogy lassan haladtunk a több ezer piros ruhás ember között ezekben a keskeny tömött utcákba.  Alice azt mondta, hogy egyedül kell megkeresnem az óratornyot, mert az ő gondolatait hallani fogja Edward és nem fog hinni neki, hogy élek.

Kipattantam a kocsiból és olyan gyorsan futottam, ahogy bírtam. A lábam lassabban mozogott, mint akartam, de legalább most nem botlottam meg. Nem törődve löktem el az utamba álló embereket, akik néha utánam kiáltottak olyan nyelven, amit nem értettem, de ezen kívül nem nagy érdeklődést mutattak számomra.

Lélekszakadva futottam, hogy megmentsem a szerelmemet. Alice azt mondta, hogy délben üt az óra és akkor fog Edward a napra állni és felfedni magát az emberek előtt, hogy megöljék. Felpillantottam, körbenéztem és megláttam a tornyot. Arra felé kezdtem futni és végre megláttam Őt a torony aljában állni. A szívem automatikusan kihagyott néhány ütemet, amikor megláttam. Az óra hangosan ütött, de én még túl messze voltam és a zsivalyól nem hallhatott, ahogy a nevét sikítom. Az ingje már nem volt rajta és kilépett a fénybe.

A teste elkezdett csillogni, mintha ezernyi frissen csiszolt gyémánt borította volna és a fal kövei gyönyörűen tükröződött vissza. Leírni nem lehet, hogy mit éreztem akkor. Végre megpillanthattam, mégha nagyon messze is volt tőlem, de úgy éreztem, hogy mindjárt elveszítem és ez volt az utolsó pillantás, amit rá vethettem. És sajnos igazam volt. Abban a másodpercben két fekete köpenyes ember jelent meg és bevonszolták Edwardot az árnyékba. Nagyon gyorsan futottam, de még mindig nem értem oda. És már csak azt láttam, hogy két férfi berántja Edwardot a sikátorba. Utána egy hangos ordítást hallottam és felismertem a hang tulajdonosát.

                         

                                              Vége. Végem. Végünk.

Erőtlenül rogytam le a hideg köre, pedig tovább akartam futni. Utánuk akartam menni, hogy engem is megöljenek, mert már nincs kedvem azzal a tudattal egy élni, hogy ő nincs. Nem létezik.

De nem tudtam felállni. A lábam nem engedelmeskedett. Viszont a könnyeim megállíthatatlanul folytak. Egyszer csak egy hideg kar fonódott körém és már annyi erőm sem maradt, hogy megijedjek tőle, mert nem tudtam, hogy ki az. Könnyedén felkapott és megéreztem Alice illatát. Ő is remegett és halkan szipogott, de a szemem nem bírtam kinyitni.

Vesztettem a sorssal folytatott csatában és a büntetésem az életem végéig tartó szenvedés, de én tudom, hogy hogyan fogok ennek véget vetni.

                      

Narrátor szemszög

Bella remegő kezéből kiesett a toll. A napló lapjai nedvesek voltak néhány helyen a könnytől. A fájdalom, amit érzett felemésztette és nem tudott józanul gondolkodni. Amióta hazajöttek Volterrából Alice állandóan szem előtt tartja, hogy ne csináljon semmi olyat, amivel árthat magának, de ő most vadászni ment és nincs vele senki.

Ha az ember belegabalyodik egy őrült gondolatba onnan nincs kiút, csak ha valaki nagyon akarja. Viszont Bella már döntött.

Halkan lesettenkedett a lépcsőn, hogy Charlie ne hallja. Felhúzta a cipőjét és felvette a kabátját. Próbált halkan kiosonni gondolatban elbúcsúzni az édesapjától, miközben a könnyei megállás nélkül potyogtak.

Beindította a kocsit és elindult a célja felé, úgy, hogy igyekezett nem elhatározni magát, hiszen Alice figyeli a döntéseit. „Ne próbálj semmi hülyeséget csinálni, Bella oké? Figyelni foglak, jó? Nem akarlak téged is elveszíteni.” –emlékezett vissza Alice szavaira.

Végül megállt az út szélén, miközben próbálta eltervezni magában, hogy mikor fog elmenni, fürdeni és vacsorázni, hogy Alice ezeket lássa.

Mikor kiszállt megcsapta az orrát a hűvös és friss tengerillat. Mikor megérintette a fagyos szél a kabátján keresztül is libabőrös lett. Becsapta a kocsi ajtaját és elindult a szikla felé. Megállt a szélén és lenézett a mélybe. Sötét volt és nem látott le az aljáig, csak a feketeséget látta.

Mély levegőt vett és behunyta a szemét. Ekkor még több könny buggyant elő, mire ő letörölte a kabátja ujjával.

-Most nem tud senki sem megmenteni vagy megállítani. –suttogta. –Nincs miért élnem. – a hangja elcsuklott.

Mély lélegzetet vett és még közelebb ment a szakadék széléhez.

-Ne haragudj Alice! –zokogott fel. –Szeretlek Edward! –suttogta alig hallhatóan és leugrott a feketeségbe.