4. fejezet

Ahhoz, hogy reagálni tudj egy másik emberre, ha fáj valami, ahhoz nagyon meg kell bíznotok egymásban.

Bizalom

A kávézó, ahova Jacob vitt minket, kívülről egyáltalán nem tűnt kávézónak. A város szélén volt egy sarkon, a közelében otthonos családi házak álltak sáros udvarral, kopott falakkal – biztos a sok esőtől.

A kávézó falai, amiket eredetileg talán pirosra festettek, most kikopott narancssárgának tűnt. Az ablakok párásak voltak, úgyhogy nem lehetett belátni. A bejárati ajtó szintén párás üveg ablakára nagy betűkkel, kézzel ki volt írva, hogy „NYITVA” és rögtön felette, pedig egy piros nyomtatott papírra fekete, kicsicsázott betűkkel, hogy „Lexi kávézója”.

- Egy jó barátunk kávézója. – magyarázta Jacob. – Egy kicsit lepukkant kívülről, de… - nem érettem miért magyarázkodik nekem.

- Jó hely. – szakítottam félbe.

- Hát igen… - habozott vigyorogva. – Van szebb is és jobb is a városba, de mi ide szeretünk járni.

Jacob kitárta előttünk az ajtót és előre engedett. A belső berendezés nagyon otthonos volt. Bal oldalt a fal mellett öt-hat piros ülésű boksz húzódott, a másik oldalon pedig egy kis pult, ami mögül egy szőke hajú, magas lány mosolygott ránk. Nagyon széplány volt, na persze annyira nem, mint Cullenék és Tyler. Jaj, már megint ő. Észrevétlenül lehajtottam és megráztam a fejem, hogy kiverjem a fejemből. Az ismeretlen lánynak nagy barna szemén egy leheletnyi fekete festék volt, a bőre hibátlanul fehér, gyönyörű szőke haja kiengedve az egyik vállára hullott. Magasabb volt, mint Rachel és én, de nem magasabb, mint Jacob.

- Szia Lexi! – üdvözölte Rachel, mikor Lexi asztalokat kerülgetve odajött hozzánk.

- Szégyelljétek magatokat! – rótta meg hangosan, miközben ölelgette őket. Néhány vendég rosszallóan rápillantott az éles hangú lányra, akinek öröm hangja beterítette a kis helyiséget. – Jó rég voltatok már nálam!

- Már hiányoztál, Lexi! – mondta Jacob mélyen nevetve.

- Sajnáljuk, hogy nem jöttünk, de Jake csak mostanra tudta összerakni ezt a kocsit. A régebbit eladtuk. – komorodott el Rachel. Lexi legyintett egyet.

- Na és kit hoztatok? – emelte kíváncsi tekintetét rám.

- Helló! Lora Dawson vagyok. Örülök, hogy megismerhettelek. – mosolyogtam rá. Olyan izgatott és élénk kisugárzása volt, hogy úgy éreztem bármelyik percben elkezdtet ugrabugrálni örömében vagy össze-vissza pattogni, mint egy gumilabda. Ugyanolyan pörgős lánynak tűnt, mint amilyennek Alice Cullen-t ismertem, mint amilyen valaha én is voltam.

- Alexia Johnson vagyok. Üdvözöllek a kávézómban. Huh… Imádom a kabátodat! –sikkantott fel és megtapogatta az anyagát. – Nem fázol benne odakint? – kérdezte tágra nyitott szemmel és a ki mutatott az ablakon. Szállingózott a hó.

- De igen. – mondtam és a gondolattól kirázott a hideg, pedig idebent jó meleg volt.

- Floridai a csajszi. – magyarázta Rachel Lexi-nek.

- Akkor értem. – bólogatott együttérzően. - Volt nekem is egy Floridai barátom. Egy seggfej! – közölte. – Persze ez nem mindenkire vonatkozik. – mentegetőzött rám nézve. – De ő tényleg az volt. – fintorgott. – Nap barnára sült, izmos hasú, szőke és kék szemű, gazdag, szörfös fiú. – áradozott. – Nulla ésszel, humorral és udvariassággal. – sorolta fintorogva és a kezén számolta a rossz tulajdonságokat. – A szülei megtömték pénzzel, de a Floridai egyetemre is csak úgy jutott be, hogy lefizették a fél tanári kart. Aztán mikor itt voltak – mert a pénzes apjának errefele volt munkája – megkérdezte, hogy nem-e akarok én is velük menni Floridába, meg, hogy majd nekem is kifizeti az apja a sulit, ha esetleg nem akarnának felvenni. – Rachel hangosan felkacagott, Lexi mondókáján. – Ne nevess Rach! Most jön a legjobb rész. – figyelmeztette mosolyogva. – Szépen beolvastam neki. Megmondtam neki, hogy menjen a fenébe a pénzével és, hogy növessze meg az agyát, mert a bicepsze lassan nagyobb lesz nála. – fejezte be meséjét és kielégülten összedörzsölte a kezét.

Jacob, aki eddig már alig bírta visszafogni magát, felnevetett, Rachel pedig rosszallóan csóválta a fejét, de közben mosolygott. Én is elmosolyodtam. Lexi egy elégedett vigyorral állapította meg, hogy rövid életismertetője nagy hatást keltett.

- Rendelhetünk? – kérdezte Jacob vigyorogva, majd a derekamnál fogva előretolt – kissé gyanús volt ez a mozdulat és nem csak nekem, Rachel is Jacob derekamon nyugvó kezét figyelte- és odavezetett az egyik boxhoz. Én ültem belülre, Rachel velem szemben, Jacob pedig mellém. Lexi odaállt elénk és érdeklődőn nézett ránk egy jegyzettömbbel és egy tollal a kezében.

Én egy forró mézes teát kértem, remélve, hogy az jót tesz a torkomnak és egy ki péksüteményt. Lexi nagyon is jó felszolgálónak bizonyult. Egyszerre főzte a kávét és sütötte a rántottát, miközben vette fel a rendelést az új vendégektől. Ahhoz képest, hogy nem tűnt túl felkapottnak a hely, mostanra szinte már tele volt és Lexi nagyon jól csinálta a dolgát.

- Hát igen, szeretem ezt a kávézót. – mondta, mikor egy szabad percében leült mellénk. – de csak szünetekben vagyok itt, amúgy apué a kávézó, én csak besegítek, amikor nem az egyetemen vagyok. – mondta és már indult is, mert közben új vendég érkezett.

- Na, milyen helyre hoztalak? – kérdezte vigyorogva Jacob, miközben a kávéját szürcsölte.

- Aranyos ez a kis kávézó és Lexi is nagyon… - egy pillanatra nem találtam rá szavakat. A megfelelő az lett volna, hogy Alice-es, de ők nyilván semmit nem értettek volna belőle.

- Hát igen, ő már csak ilyen. – mosolygott Rachel.

- Már jobban vagy? Bevetted a gyógyszereket? – kérdezgetett Jake.

- Igen, csak a torkom fáj még. – panaszoltam. Sejtettem, hogy nem fog elmúlni rögtön, ha beveszem a gyógyszert és iszok egy pohár teát, de azért reméltem.

- Lexi. – szólt neki Jacob. A pult mögött nekünk háttal álló magas lány hátrafordult, a kezében egy pohárral és figyelmesen nézett Jacobra. - Egy pohár tea. – tátogta artikulálva, hogy ne kelljen az egész kávézón át kiabálnia. Lexi vigyorogva bólintott és visszafordult.

- Nekem már nem kell több tea. – figyelmeztettem. Bár jólesett túlzó gondoskodása.

- Hát pedig már kértem. – mondta tettetet megbánással. – Ugyan, ez csak egy pohár tea és még jobb is lesz tőle a torkod.

- Úgy sincs más választásom. – sóhajtottam.

- Nincs. – mosolygott és gyönyörű sötétbarna, derűs szeme, - ami annyira hasonlított a húgáéra- mélyen az enyémbe fúródott. Ahogy ott egymás mellett ültünk szorosan a szűk boxban és néztük egymást már egy ideje megfeledkezve Rachel-ről kissé túl félreérthetőnek tűnt ez a helyzet. Kissé égő arccal kapkodtam a tekintetem ide-oda, majd pillantásom, megállt az ablakon. Odakint már szakadt a hó és jó pár centis csúszós jégréteg fedte az utat.

- Szörnyű az idő. – jegyeztem meg. 

- Az bizony és a te kis kabátkád nem fogja sokáig bírni. – közölte Rachel. Védtem volna én szeretett kabátomat, de sajnos igaza volt. Ezt nem ilyen helyre találták ki.- Igen, lehet, hogy ma megnézem, mikor megy haza repülő. – motyogtam. Mi értelme lenne itt maradnom?

- Ilyen hamar? – dünnyögte Jacob a csüggedten. – Mármint tudom, hogy a barátnőd miatt jöttél, de ha már így alakult… - de a végére elhallgatott. Beszívta alsó ajkán és az asztallapra meredt.

- De ameddig maradsz. Akár egy éjszakára is, muszáj nálunk aludnod, ugye tudod? – kérdezte Rach, bár nem hiszem, hogy lehetne rá választási lehetőségem. – Nem aludhatsz megint abba a kis motelbe. Nem olyan királyi házunk van, de azért mégis jobb, mint egy üres szállodai szobába egyedül.

- Igazad van. – suttogtam, mert a hangom nem találtam. Remegve bólintottam és a félig megevett szendvicsemre koncentráltam. Éreztem, hogy továbbra is engem figyel, így vigyáznom kellett minden arcizmomra, hogy ne lepleződjek le.

Teljesen olyan érzésem van, mintha Rachel nem csak úgy véletlen dobálózik olyan szavakkal, amik telibe találnak. Szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy átlát rajtam. Eddig azt hittem, hogy elfelejtették a kocsiban történő fájdalmas vallomást és annak folytatását, de úgy látszik, a fiatalabbik testvér nem hagyja annyiban. Talán érdekli, mi van velem. Hogy miért vagyok a padlón, de hogy tudhatja, hogy mivel leplezhet le?

A maszkom megtörni látszik, de azért nem fogom, olyan könnyen adni magam. Nem bízhatok meg mindenkiben. De hát senkiben nem bízok! – kiabáltam magamban. – mindenkit elüldözök magamtól, mert bezárkózom, és nem bízok senkiben. De így nem lehet élni. Barátokat kell szerezni és azt csak úgy lehet, hogyha bízok. Bizalommal kell fordulni feléjük, addig, amíg nem vernek át. Miért olyan nehéz ez?

A szívem darabjai széthullottak, összerakni már nem tudom, de talán felszínen még mindig élvezhetem az életet. És ehhez kell adnom egy darabot a szívemből a barátaimnak. Az már z ő dolguk, hogy mit tesznek vele. Óvják? Védelmezik? Vagy összetörik? Már úgy sem számít. Ennél jobban nem fájhat.

- Ne haragudjatok, hogy ennyit késett a tea, de bekrepált a kávéfőző és muszáj volt kezdenem vele valamit, mert az a vendég ott – folytatta Lexi suttogva és az egyik boxban ülő nagydarab, mogorva arcú férfira mutatott. – ritka nagy barom és nem szereti, ha kések valamiért. – fintorgott. – Egyszer már mondtam neki, hogy nem vagyok varázsló, hogy csettintésre készüljenek a dolgok, de ez meg szólt apunak, aki persze megvonta a fizetésem. – itt égnek emelte a szemeit. – A vendéggel nem bánunk így, Alexia. – utánozta apja mély hangját és egy hozzá illő arcot vágott. Nagyon mulatságos volt – Türelmesnek kell lenned, ha ezen a pályán akarsz majd elhelyezkedni. – félresöpört az arcából egy odatévedt tincset és letette elém a teát. – Kértek még valamit? – fehér kötényéből kihúzta a jegyzettömböt és tollat.

Jacob Rachel-re nézett, aki csóválta a fejét, majd rám.

- Egy kávét elvitelre. – mondtam Lexi felé nézve.

- Én pedig olyan karamellás kekszet kérek, amit a kávéhoz szoktál adni és a számlát. –vigyorgott Lexire.

- Az enyémet külön, légyszi. – szóltam gyorsan.

- Dehogyis. –tiltakozott Jacob. – Egybe hozd Lexi.

- Nem, Jacob. Köszönöm, de ezt már igazán nem kell.

- Lexi, ne hallgass rá! Egybe hozd. – mondta nyugodtan Jacob.

- Lexi… - mondtam volna, de félbeszakított.

- Hozom a kávét, mire visszajövök, egyezzetek meg! – azzal eltűnt.

Mérgesen néztem Jacob -ra.

- Ne nézz így rám! – vigyorgott. – Csak kedves akarok lenni. – egy kicsit meglágyult a szívem.

- De Jacob, eddig is olyan…

- Szerintem hagyd rá! – tanácsolta Rach. –úgy sem fog engedni ebből és nem halsz bele, ha most az egyszer kifizeti. – mosolygott. – Ő már csakilyen makacs.

- Hé! – csattant fel Jacob. – Kinek a húga is vagy? – jót kuncogtam rajtuk.

- Itt a kávé. – jelent meg az asztalnál Lexi és letette elém a kávét. – Ki fizet?

- Én. – vigyorgott Jacob.

- Valahogy sejtettem. – letette a számlát és Jacob kifizette. – Mi a tervetek mára? – kérdezte csillogó szemekkel.

- Mikor végzel? – kérdezte Rach.

- Délután négykor. Valakinek valami ötlete? – nézett végig rajtunk.

- Esetleg bemehetnénk Seattle-be. - vetettem fel egy ötletet. Jó ötletnek tűnt újra járni a boltokat, de most új társaságban. Bíztam benne, hogy jó lesz. -  Vennem kéne egy melegebb kabátot.

- Milyen jó ötlet! – vidult fel Lexi. – Rach?

- Benne vagyok. – majd mindenki Jacob -ra nézett.

- Én ebből most kimaradok. – vigyorgott. – Inkább nekiállok összerakni egy motort.

- Tedd azt! – vágta rá Lexi fintorogva. – De te fogsz ki maradni a jóból.

- Kisasszony! – szólt ide az egyik vendég.

- Azonnal megyek. – mondta Lexi.

- Ötre érted megyünk! – jelentette ki Rach.

- Remek! –tapsikolt örömében, azzal ment is felvenni a rendelést.

Rachel még evett, úgyhogy én is elkezdtem szürcsölni a kávémat.

- Kimegyek a mosdóba. - motyogta Jacob és felállt. - Egy perc és jövök. - azzal el is tűnt.

Egy pillanatra beállt Rachel és köztem a kínos csend, mert eddig igazából Jake volt a társaságunk lelke. Most csak üresen bámultam a padlót vagy az asztallapot és szürcsöltem a kávémat. Rachel pedig engem nézett, láttam a szemem sarkából, mert ránézni azt már nem mertem. De az, hogy már akkor is éreztem magamon a pillantását, mikor nem is láttam, hogy néz nagyon zavaró volt. Reflexszerűen hajtottam le a fejem még mélyebbre.

- Szóval mi a baj? - szólalt meg váratlanul.

- Tessék? - kérdeztem értetlenkedve.

 Egy ideje feltűnt, hogy Rachel furcsán titokzatosan beszél, de azért eddig értettem is belőle valamit. Úgy éreztem magam, mint aki egész eddig aludt és nem tudta, hogy beszéltek hozzá. Összehúzott szemekkel ráemeltem a tekintetem.

Töprengve figyelte a mozdulataimat, az arcizmom minden rezdülését. Egy pillanatra Tyler jutott eszembe. Ő egy pillantásból meg tudta állapítani, hogy mi jár a gondolataimban. A gondolatot, rögtön elvetettem, mert éreztem, ahogy az arcom kelletlenül összerándul. Rachel töprengő arca gyorsan átváltott, amint látta a szenvedő arcomat és már az előző kérdését is pontosan értettem. Lehet, hogy Jacob elfelejtette, hogy a kocsiban megígértem, hogy beszélek Tylerről, de Rachel nem. Az arcán felismerés villant át, majd sötétbarna szemével továbbpásztázta az arcom, gyanakodva. Úgy éreztem magam, mintha attól kéne félnem, hogy a gondolataimban olvas.

- Tudod, miről beszélek! A kocsiban megígérted, hogy mesélsz. - mondta ezzel biztossá téve engem előző gondolatmenetem igazában.

- Tudom. - mondtam határozott hangon, de féltem.

 Nagyon, nagyon féltem, újra. Először is nem akartam róla beszélni. Másodszor pedig, szimpatikus ide vagy oda, nem bíztam benne. Hiába, a pillantása olyan megértő és  jóindulatú, mégsem tudtam bízni benne. Egyszer már bedőltem egy ilyen szempárnak. Csak az még ennél is gyönyörűbb volt. Szerelmes, őszinte, kedves, törődő és figyelmes. Hihetetlen, hogy egy ilyen szempár igaz legyen. Hát nem is volt az. Ilyen jó nem lehet, legalábbis az enyém nem.

- Figyelj, tudom, hogy valami szörnyű történt veled. – szögezte le. – És nem akarlak feldúlni, mert látom, hogy így is ki vagy készülve érzelmileg és nem bízol bennem. – nyitottam a szám, hogy mentegetőzzek, de feltartotta a kezét, hogy elhallgattasson. – És igazad is van. Nem haragszom ezért! Tudom, hogy milyen ez. Senkiben nem bízol, nincs, akivel meg tudd beszélni és közben fáj. Szörnyen fáj, minden pillanatban. – suttogta már a végére.

- Honnan…? – hang nem jött ki a torkomon. Csak tátogni tudtam. Ezzel ellenben a könnycsatornáim beindultak. Egy jó dagadt könnycsepp gördült le az arcomon, de többet nem engedtem.

- Gyanakodtam, már mikor először megláttalak. – motyogta. – És bebizonyosodtam, mikor a kocsiban meséltél róla. Lehet, hogy sokat hallgatok, és nem vagyok túl bőbeszédű, de felismerem az ilyet. Én is átestem ezen az időszakon. – mondta mélyen a szemembe nézve.

- Az édesanyád. – suttogtam és a szám elé tettem a kezem.

- Gondoltam, hogy Jacob már mesélt róla. Tudod, nagyon kedvel téged. – mosolygott, de nem volt őszinte mosoly. – Nagyon rossz volt, mikor meghalt, de több mint egy év elmúlt. Tovább kell lépni.

- Szóval a fájdalom… elmúlik? – kérdeztem reménykedve.

- Nem. – csóválta a fejét. – Csak azt ne várd, hogy egyszer csak elmúlik. Attól még rosszabb. – sutyorogta és előrébb hajolt az asztal fölé. Letettem a kávét remegő kezeimből és a könnyeimet törölgettem, amik időközben kicsordultak. – Meg kell szokni, hogy már ez is az életed része. Mint egy maradandó seb. Nem tudsz mit tenni ellene, Drága. Nincs az a gyógyszer, ami gyógyítaná az összetört szívet.

3. fejezet

Ha próbálnálak, se tudnálak elfelejteni.

 Minden, mi volt, bennem él, a szívem úgysem engedi.

Rémálom

- Lora! – szólított egy nagyon ismerős, számomra kedves, lágy hang. – Hol vagy, kicsim? – a hangja már aggódva csengett, de így is gyönyörű volt.

Éreztem, ahogy a szívem vadul dobol, és a légzésem felgyorsul. Az Ő hangját hallom. Teljesen biztos vagyok benne, de akkor hol van? Semmit nem látok ettől a ködtől. Mindent beborított, mintha liszteső esne. Nem látok ki a függönye alól, még egy kis árnyékot, vagy apró jelet sem látok, hogy valaki lenne körülöttem.

- Tyler? – sutyorogtam a semminek, bár az életemet is felmertem volna rá tenni, hogy az Ő hangját hallom. Vártam, hogy válaszoljon, de semmi. Kétségbeesetten szólítottam még egyszer, de most már hangosabban. – Tyler?!

Újra körbeforogtam, de semmit sem láttam. Elindultam előre, de továbbra is ugyanaz fogadott, a nagy fehér semmi. Tehetetlenségemben a hajamba túrtam és idegesen nyöszörögtem valamit, amit még én sem tudtam értelmezni.

- Tyler! – kiáltottam könnyezve. Nem igaz, hogy elveszítettem megint. Pedig már hallottam is. Olyan közel volt, éreztem.

Hátra fordultam és elkezdtem futni össze-vissza, mindenhol csak a fehérséget láttam. Zihálva kanyarogtam ide-oda, de mindig ugyanaz volt előttem.

- Itt vagyok, Drága! – szólalt meg hirtelen a hátam mögül.

Mint a villám úgy fordultam meg. És tényleg ott volt. Pár méterre tőlem ott állt a fehérségben. Furcsa, mert most valahogy más volt, az arcvonásai sokkal homályosabbak voltak és nem igazán tudtam kivenni, hogy pontosan, milyen arany árnyalatú a szeme. Ideig csak néztem és csodálkoztam, de aztán észbe kaptam. Itt van, én meg erre pazarolom az időt?! – tromfoltam magam. Tyler elmosolyodott és kinyújtotta felém a kezét, mintha olvasott volna a gondolataimban.

Gyors léptekkel megindultam felé, de a végén már rohantam. Kinyújtottam felé a kezem, de mikor egymáshoz értünk, ledöbbentem. A tenyeremmel próbáltam megfogni az övét, de az olyan volt, mint a fehér köd, átcsúszott rajta a kezem. Olyan volt, mint… mint egy szellem. Ránéztem az arcára, közelebbről nézve már egészen látszott, hogy milyen homályos és valótlan.

Mikor észrevette, hogy mennyire csüggedt lettem, már ő sem mosolygott. Felemelte csak félig látszó kezét és végigsimította az arcomat. A hatás nem maradt el. A szívem egy ütemet kihagyott, majd még gyorsabban vert. Mintha ezt is hallotta volna, megjelent az arcán egy elfojtott mosoly.

- Sajnálom. – mondta a szemembe nézve. Először nem értettem, hogy mire mondta, de aztán észrevettem, hogy egyre homályosabb lesz. Szinte kezd eggyé válni a köddel.– Ég veled, Lora!

- Ne, kérlek! Szeretlek! – suttogtam, mert egyelőre nem találtam a hangom. Szomorúan rám mosolygott még utoljára és teljesen eltűnt. – Tyler! – kiáltottam sírva és utána kaptam a kezem, de már csak a levegőt kapkodtam.

A csörgő telefon jelentette a megváltást, az ébresztett fel a rémálomból. Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok és a fejem is majd’ széthasadt. Gyorsan felültem, hogy megnézzem ki az ilyen korán, de ettől csak megszédültem és visszahuppantam a párnák közé. Tyler homályos arca emelkedett a szemeim elé, de gyorsan elkergettem. Nincs időm ezzel törődni. Bár a fejemből egy időre kivertem, valahol ott a szívem közelében, mintha mégis valami nagyon fájna. A fejem fogtam, mert még fekvő helyzetben is forgott velem a szoba. A telefon abbahagyta a csörgést, de mire nyúlhattam volna érte, hogy visszahívjam korai hívómat, újra nekikezdett a zenélésnek.

- Haló? – szóltam bele és magam is meglepődtem, hogy milyen rekedt a hangom.

- Lora? Hol vagy? Miért nem hívtál tegnap? – dorgált meg anyu. – Mi újság Forks-ban? Megtaláltad Belláék házát? Ugye nem kértek sok pénzt a taxiban? Voltál már Seattle-ben? Elvileg ott van egy hatalmas bevásárló központ! Mindenképp be kell nézned! – önfeledt csicsergésétől szinte még jobban fájt a fejem.

- Igen, én vagyok az anyu. – mondtam kómásan és halkan fojtattam. – Forks-ban hideg van. Belláék-nál még nem voltam, mert későn ért ide a repülő és inkább bejöttem egy motelbe. – ez nem teljes hazugság volt. Csak amolyan félhazugság. – Seattle- hoz sem volt idő.

- Most keltél fel? Olyan rekedt a hangod.

- Aha, de szerintem megfáztam. – a torkom szörnyen kapart, a fejem még mindig úgy fájt, mintha tegnap este szét verték volna és már most éreztem, hogy szükségem lesz legalább három csomag százas papírzsebire.

- Keresd meg Belláékat! – unszolt. – Az anyukájának biztos van valami gyógyszere.

- Rendben. –motyogtam. – Mi újság otthon? – tereltem a témát. Én ugyan nem megyek el még egyszer drága barátnőmék üres házához.

- Minden rendben. – felelte. – Apu korán ment dolgozni, de azt üzeni, hogy puszil, és majd ha lesz, ideje felhív.

- Én is puszilom. – motyogtam halkan. Na, ja! Úgy sem fog hívni. Az ilyen ígéreteknek már rég nem hiszek.

- Átadom. – csicseregte.

- Most megyek, összeszedem magam és megkeresem Bellát. – hazudtam egyszerűen.

- Rendben, kicsim. Add át üdvözletem nekik.

- Oké. Szia, anyu!- búcsúztam el.

- Szia, Drágám! Vigyázz magadra! – majd a vonal megszakadt.

A telefont letettem magam mellé az ágyra, én pedig lehunytam a szemem és így próbáltam egy kicsit megfeledkezni a fejfájásról. Most már sikerrel vissza tudtam emlékezni a tegnap történtekre és miután leesett, hogy nekem nyolckor lent kell lennem indulásra készen a szálloda ajtajában. Nagy erőfeszítésembe tellett, míg felemeltem egy kicsit a fejem és ráhunyorítottam a szoba falán lógó órára. Egy kis idő kellett, hogy eljusson a tudatomig, hogy kerek öt perc múlva lent kell lennem. Azonnal kipattantak a szemeim és, mint a szöcske, úgy ugrottam ki az ágyból.

Lehetetlen volt, hogy nyolcra elkészüljek, de mit fognak gondolni rólam? Csodálatos bemutatkozás lesz.

Rohantam a fürdőbe, gyorsan megfröcsköltem az arcom egy kis hideg vízzel, aztán már kezdtem is fogat mosni, gyorsan átfésültem a hajam és a sminkkel inkább nem bíbelődtem. A fürdőben körülbelül három perc alatt végeztem. Rohantam a bőröndömhöz, közben ledobáltam magamról a pizsamát. Gyorsan átkutattam minden zugot, hátha mégis van benn valahol egy kis pirula, ami egy kicsit enyhíti a torkom és a fejem fájását, de sehol nem találtam. Sietősen húztam fel magamra, ami kezem közé ért, pedig régebben mindig hosszas töprengés kellett, hogy mit vegyek fel. Most csak úgy spontán kivettem egy fekete farmernadrágot, egy pólót és egy kis kardigánt. Hiába kutattam a mély bőröndbe, ennél melegebb ruhadarabot nem találtam. És a kabátom is Jacob autójában maradt.

Ránéztem az órára, tíz perce lent kéne lennem. Lehet, hogy nem is várnak már rám. Lehet, hogy megunták a várakozást és elmentek ketten a kávézóba, amiről fogalmam sincs, hogy hol van.

Felkaptam a táskám és a vállamra kanyarítottam. Nem érdekelt, hogy lehet, hogy odakint jégszoborrá fogok változni és valószínűleg még jobban megfázok. A fejem még mindig úgy fájt, mintha dobnak használnák. Majd gyorsan bepattanok a kocsiba és megmelegszek. – gondoltam, miközben már száguldottam le a lépcsőn. A recepciós lány mosolyogva köszöntött és elvette a szobakulcsot.

Gyors léptekkel mentem az ajtó felé és a szemem sarkából láttam, hogy néhány ember összevont szemöldökkel nézett rám, és úgy néztek, mintha megőrültem volna. Valószínűleg a hiányos öltözetem miatt.

- Várj még, Rachel! – csendült fel az ismerős, derűs hang, amikor kiléptem a hidegbe. – Biztos mindjárt itt lesz!- bizonygatta valakinek. Melegség járta át a szívem, azért is, mert még mindig itt vannak és, mert Jacob így is a védelmemre kelt, hogy alig ismer és ilyen sokat késtem.

- Jacob, már tíz perce várunk rá. – mondta egy lány, de addigra Jacob már észrevett és vigyorogva közeledett. Én is elindultam feléjük.

- Jó reggelt! – üdvözölt Jacob, kezében a kabátommal, amit azonnal felsegített. A kabát száraz volt és meleg.

- Sziasztok! – mosolyogtam kicsit bátortalanul. – Köszönöm. –hálálkodtam a kabát miatt.

- Ugyan. – legyintett és az autó felé terelt, ahol egy hosszú, barna hajú, gyönyörű lány állt. Vonásai hasonlítottak Jacobé –ra és neki is ugyanolyan egyenletes kreol színű bőre volt. Nem éppen a legdivatosabb ruhákat viselte, de az biztos, hogy nem fázott benne úgy, mint én.

- Szia! Rachel Black vagyok. – húzta mosolyra telt ajkait és közelebb jött, hogy megöleljen.

- Lora Dawson. –motyogtam ölelés közben.

- Tudom. – somolygott. – Már sokat hallottam rólad. – mondta, mire éreztem, hogy arcomba szalad a vér. Jacob mesélt volna rólam? Mégis ki más?

- Menjünk. – terelt be minket Jacob a kocsiba. Azzal a kocsival, mentünk, amivel tegnap hazahozott. Most én ültem hátul, Rachel elől, Jacob mellett.

- Először beugrunk gyorsan egy gyógyszertárba? – kérdeztem, mikor Jacob elindította a kocsit.

- Miért, mi a baj? – kérdezte Jacob. Láttam az arcát a visszapillantó tükörben. Szemeiben aggódást láttam és a szemöldökét összevonta.

- Szerintem tegnap este megfáztam. – magyaráztam.

- Mert ilyen kis vékony ruhákban jössz el Forks-ba. Pedig tudtad, hogy itt ilyen hideg van. - dünnyögte Jacob.

- Majd délután elmehetnénk Seattle-be. – ajánlotta fel Rachel. – Vásárolhatnánk néhány melegebb ruhát neked. Néztem ezt a kabátot. Nagyon szép, de ez nem Forks-ba való. – állapította meg.

- Az jó lesz, én is gondoltam rá, de még nem tudom, hogy meddig maradok, szóval nem akarok előre pénzt költeni, ha nem is leszek itt még pár napot. – magyaráztam.

- Értem. – mondta elszomorodva Rachel. Úgy, ahogy a bátyjának, neki sem állt, jól ha nincs rajta az a szokásos mosoly. – De azért elmehetnénk csak úgy nézelődni vagy valami?

- Persze. – vágtam rá mosolyogva. – Régebben imádtam vásárolni. Örökké mentem volna.

- Régebben? – kérdezett vissza Jacob.

- Igen. – motyogtam, majd kis habozás után folytattam. – Történt… valami, amitől nagyon kiborultam.  Szó szerint valami depressziós korszakba kerültem. Még most is állandóan érzem, hogy hiányzik és próbálok felejteni meg elfogadni, ahogy sokan tanácsolták, de nem megy. Csak még rosszabb. – Lehet, hogy nem lett volna szabad ennyire kitárulkozni? Ilyenkor túlsebezhetőnek érzem magam. Lehet, hogy a nagy szám miatt megint a padlóra kerülök?

- Mi történt? – kérdezte halkan Rachel. Jacob az alsó ajkát szívogatta és homlok ráncolva meredt ki a szélvédőn. Valamin nagyon elgondolkozott.

- Megjöttünk. – szólalt meg hirtelen Jacob és kiugrott a kocsiból, hogy ajtót nyisson nekem.

- Majd a kávézóban elmesélem. – mondtam Rachel - nek, az előző témával kapcsolatban, bár reméltem, hogy elfelejti.

Nem titkos a dolog, hogy ne mondhassam el nekik, de nem szívesen beszéltem róla senkinek. Túlságosan fájt még rágondolni is. És a legújabb rémálmom hatása is még java részt bennem van. Fölösleges fokozni ezeket az érzéseket. A remény még mindig bennem van. Azt már nem tudom, hogy az iránt, hogy elfelejtem, és a hiánya elmúlik, vagy az iránt, hogy visszajön, és újra szeret.

2. fejezet

"A mosollyal az ember fényt gyújthat önmagában. Reménnyel töltheti meg a lényét, és ezt a reményt másokra is átsugározhatja."


Jacob 

Óriási vigyora engem is mosolygásra késztetett, de amint végig gondoltam a mondatot rájöttem, hogy milyen szerencsétlen helyzetbe kerültem. Az éjszaka közepén, csupán a hatalmas bőröndöm társaságában kószálók, valami ismeretlen helyen, az erdő közepén és csak, hogy teljes legyen a káosz, még egy hóviharba is sikerül belekeverednem. Hirtelen nevetségesnek kezdtem érezni ezt az egészet és legszívesebben bőgve bújtam volna el valami sötét lyukba, ahonnan soha nem kellene kijönnöm.

- Ez hosszú történet. – motyogtam halkan, amit még én is alig hallottam az autó hangos motorjának zajától, de ő valószínűleg meghallotta, mert a homlokát ráncolva válaszolt:

- Hát szerencsére sikerült elég messzire kerülnöd a várostól, úgyhogy körülbelül fél óra, míg visszaérünk, talán több, elnézve, hogy a hó egyre jobban esik. – és talán még több, mert ezzel a kocsival csak ötvennel tudunk menni. – jegyeztem meg magamban. – Szóval van elég időm, míg végig tudlak hallgatni.

Mosolygós arcából áradt a vidámság, még akkor is, ha éppen nem mosolygott és ez a vidámság ragályos volt. Úgy átitatott engem is, mint a kocsiban tengő meleg és szempillantás alatt kiűzte belőlem az elkeseredettséget.

Barna szeme az utat kémlelte, ami már alig látszott a sötétben és az autó világítása sem segített sokat, mert a fény sok-sok gyémántként csillogott vissza a vastag hórétegről, ami mindent beborított, ő mégis olyan magabiztosan vezetett, mintha nem lenne odakint vagy húszcentis hó, alatta pedig csúszós jégborítás. Lehet, hogy ha valaki más ülne itt mellettem a kormány mögött, akkor féltem volna, hogy nekimegyünk valaminek, vagy becsúszunk az árokba, de valahogy ő annyira nyugodtnak és határozottnak tűnt, hogy ez engem is gondtalanná tett.

Ez pillanatra elfordította a fejét és rám nézett, majd vissza az útra és elmosolyodott. Ez kizökkentett a gondolataimból és rádöbbentett, hogy eddig csak az én válaszomra várt, én meg egész eddig őt bámultam. Abban a pillanatban őszintén örültem a sötétnek, mert az arcom égni kezdett és biztos voltam benne, hogy mostanra már úgy nézek ki, mint egy szépen megérett paradicsom.

- Ha nem akarod elmesélni, akkor nem muszáj, csak elég zaklatottnak tűntél és…

- Egy barátnőmet jöttem meglátogatni. – vágtam közbe gyorsan, nehogy magyarázkodásba kezdjen.

- És nem találtad a házat?  Ezt előbb is mondhattad volna! Ha megmondod, a címet szívesen elviszlek. Jól ismerem a környéket!– ajánlkozott rögtön. Azon tanakodtam, hogy lehet valaki ennyire jólelkű és odaadó. Még soha nem látott és mégis ennyire kedves velem. Furcsának tartottam, de jól esett. Velem még a saját szüleim sem törődnek ennyire. Talán ilyen kicsi városban mindenki ehhez szokott hozzá, de lehet, hogy csak az ő természete ilyen.

- Már mindkét háznál voltam, de nem volt sehol senki. – motyogtam szomorúan.

- Ezt hogy érted?

- Először a barátnőm és az édesanyja házába voltam, de zárva volt, aztán elmentem taxival, annak a családnak a házához, akikkel annyira jóban vannak, de ott sem volt senki és az a ház ki volt ürítve, látszott, hogy már jó ideje nem járt ott senki.

- Miért nem hívod fel?

- Már hónapok óta próbálom elérni telefonon, de ki van kapcsolva és nem hív vissza. Ezért gondoltam, hogy meglátogatom, de lehet, hogy már elköltöztek. – ahogy kimondtam egyből tudtam, hogy igazam van. Már éppen kezdtem volna megint magamba zuhanni és gondolataimba merülve elmerengni azon, hogy milyen szörnyű egyedül is lettem, megint, de Jacob szóval tartott és nem hagyta, hogy elhallgassak.

- Hogy hívják a barátnődet? Ha régóta lakott itt, akkor lehet, hogy ismerem.

- Bella Swan, de nem olyan rég költöztek ide. – mondtam, de azért bíztam benne, hogy mégis ismerte.

- Hmm… Azt hiszem, ismerem. – maga elé nézve, homlokráncolva gondolkodott, míg én lélegzetvisszafojtva vártam a fejleményeket. – Nem ő a rendőrfőnök lánya? – kérdezte kis töprengés után. – És annak a… Cullen gyereknek a barátnője? – színtiszta undorral ejtette ki a család nevét. Nem értettem, miért. Egyszerűen nem tudtam elképzelni olyan embert, aki ne szeretné őket, de most nem kérdeztem rá.

- Igen ő az! – örvendeztem. – Tudsz róla valamit?

- Hónapok óta elköltözött az édesanyjával, a húgával és Cullenékkel együtt. – fintorgott.

- Oh… - míg nem voltam biztos benne, hogy elköltözött, nem fájt ennyire az üresség, de most mintha belül sikított volna valami, hogy nem bírja már.

- Sajnálom, hogy feleslegesen jöttél ide… honnan is?

- Phoe… Phoenix-ből. – még ezt az egy szót sem tudtam kimondani, anélkül, hogy a hangom ne csuklott volna el. Sőt, már az is nagydolognak számított, hogy nem kaptam itt rögtön sírógörcsöt. Na, hol van már az a sötét lyuk, ahova elbújhatok?

- Akkor már értem, hogy miért csak egy ilyen vékony kabát volt rajtad. – mondta fejcsóválva vártam, hogy elmosolyodjon, de komor maradt. Mióta elhangzott a Cullen név, az alapvető vidám kisugárzása elpárolgott. – Nem tudtad, hogy Forks-ban ilyen hideg van?

- Már voltam itt. –mondtam. – tudtam, hogy hideg lesz, de anyukám ment bevásárolni. – erre elmosolyodtam és már vártam a kacaját, vagy csak egy mosolyát. Nem tudom miért, de úgy éreztem, megnyugodnék tőle, hogy a gyomromban lévő csomó kioldódna.  Azonban még egy arcizma sem rándult meg. Mereven bámult ki a szélvédőn. Felkavart ez a hirtelen hangulatváltozás.

- Értem. – csupán ennyit nyögött ki, bár abban sem vagyok biztos, hogy a kérdést hallotta-e.

Ezután jó ideig csend maradt az autóban. Kiértünk valami főút szerűségre, de itt is csak egy-két autó előzött meg minket.

- Akkor van itt valaki Forks-ban, akihez tudsz menni ma éjszakára? – kérdezte megtörve a feszült, hosszúra nyúló csendet.

- Belláékon kívül nem ismerek senkit, úgyhogy gondoltam kiveszek egy szobát valami kis szállóban. Tudsz egy ilyen helyet? – kérdeztem felvont szemöldökkel.

- Szállodában akarsz aludni? – kérdezte fintorogva.

- Még mindig jobb, mint egy padon valahol az utcán. – válaszoltam. – Nincs máshova mennem. És biztos van valahol egy kis motel, ahova ilyenkor is be lehet jelentkezni.

- Igen, azt hiszem, tudok egyet, de… - hezitált. Mély, barna szeme aggódva rám villant, és ahogy szólásra nyitotta a száját, az alsó ajka megremegett. – Mi lenne, ha hozzánk jönnél ma éjszakára. Közel lakunk Forks-hoz, La Push-ban, a rezervátumban a tengerparton. Csak az apám, a húgom és én lakunk ott. – fejezte be és kérdőn felvonta a szemöldökét.

- Nem Jacob, de azért köszönöm. – csóváltam a fejem. – Így sokat segítettél, ha úgy vesszük az életemet mentetted meg…

- Jaj, ugyan már, Lora! Annyira azért nem volt komoly a dolog. – mondta kétkedve.

- Még hogy nem volt! – sopánkodtam játékosan. -  Majdnem odafagytam az út szélére! – végre elnevette magát, a nevetésén nekem is mosolyognom kellett. – De most komolyra fordítva a szót, nem szeretnék a terhetekre lenni. Így is túl sok mindent tettél már meg értem, pedig nem is ismersz.

- Eskü, hogy nem lennél a terhünkre, ha majd igen, akkor szólok! – bolondozott. – A húgom kiugrana a bőréből, hogyha eljönnél. A La Push-ban többségében csak férfiak élnek, így neki elég nehéz, főleg, hogy már anyu sincs velünk. – magyarázta bánatosan. Nem, nem! Azonnal el akartam tűntetni ezt a szomorúságot az arcáról. Más embert sem jó szomorúan látni, na de Jacobot!

- Elmeséled, hogy mi történt? – nem akartam tapintatlan lenni, de gondoltam neki is jobb lesz, ha kibeszéli magából.

- Tavaly nyáron halt meg. – magyarázta, miközben a kormányt úgy szorította, hogy az ujjai kifehéredtek. – Valami megtámadta az erdőben. – mondta, majd keserűen elmosolyodott. – Azt mondják, hogy egy medve támadta meg. Ekkora hazugságot! – nevetett elhalóan.

- Miért szerinted mi volt? – kérdeztem halkan.

Egy kicsit hezitált, majd halkan szinte odamorogta a választ, miközben a fejét elfordította, hogy ne láthassam. - Fogalmam sincs.

- Részvétem, Jacob. – mondtam és megérintettem a karját. Tűzforró volt. – Te nem vagy lázas? Jól vagy? – kérdeztem aggódva. Még soha nem éreztem, hogy valakinek ilyen forró lett volna a bőre.

- Semmi bajom. – mondta szűkszavúan.

- Jacob ez komoly dolog. Szinte tüzelsz! Nem kéne kórházba mennünk?

- Dehogy! Mondtam, hogy semmi bajom. – mondta kicsit higgadtabban. – Na, de itt vagyunk Forksban. Odavigyelek a motelhez vagy eljössz hozzánk? – legszívesebben elmentem volna vele, de nem akartam váratlan és idegen vendégként beállítani az éjszaka közepén.

- Most inkább a motelhez vigyél, kérlek. – mosolyogtam rá. – Nagyon kedves vagy, hogy így törődsz velem, de te így is eleget tettél.

- Haj, megint kezdi. – sóhajtott egyet mosolyogva. Majd kibújtam a bőrömből, hogy így látom, mosolyogva.

Itt Forks-ban már nem annyira esett a hó. Itt is az egész utat beterítette a csillogó hó, de legalább az ablaktörlőnek nem kellett egyfolytában ide-oda járnia. Itt már nem volt vaksötét, az utcai lámpák égtek és néhány ház ki volt díszítve, szép karácsonyi égőkkel. A téli szünetben jöttem ide, hogy Bellával tudjam ünnepelni a karácsonyt és az újévet is. Milyen meglepő mégis a mostani helyzetem! Mindenki elköltözött és egyedül maradtam egy idegen városban, ahol senkit sem ismerek.

- És akkor most előbb utazol haza? – kérdezte Jacob. – Tudod, hogy most még sincsenek itt.

- Eredetileg két hétig maradtam volna, így olyan jegyet vettünk, ami csak arra érvényes, de majd lehet, hogy visszaváltom. Még nem tudom, hogy mi lesz, majd reggel beszélek anyuval. – mondtam, majd egy darabig csend lett.

Jacob befordult egy hosszú utcába. Miért ilyen kedves velem? Elmeséltem neki szinte mindent az ittlétem okairól, akkor meg miért ilyen rohadt kedves velem? Ki kéne röhögnie, hogy milyen egy szerencsétlen vagyok.

– Én nem így terveztem, sajnálom. – mondtam a sírás határán. – Azt hittem, hogy itt lesznek, és Bellával együtt ünnepelhetem a karácsonyt. Erre… - tártam szét a kezem, miközben a könnyeimmel küszködtem. – sehol senki, én meg megint egyedül vagyok a szarban. – nem tudtam, hogy miért fakadtam így ki. Talán most telt be a pohár, de szerencsére Jacob nem nézett úgy rám, mint egy hisztis kis csitrire, hanem csöndben hallgatta a kiborulásomat.

- Sajnálom, hogy így gondolod. – motyogta halkan, aggódva, fürkészve az arcomat.

Nem válaszoltam. Féltem, hogy valami rosszat mondanék. Beharaptam az alsó ajkam és csendben maradtam.

- Megjöttünk. –jelentette ki Jacob. – Akarod, hogy bekísérjelek? – ajánlkozott.

- Köszönök mindent Jacob, de innen már megoldom. – mosolyogtam rá és már kezdtem kinyitni az ajtót, de megállított.

- Várj, majd én!

Megkerülte a kocsit és kinyitotta a kocsiajtót, megfogta a kezem és kisegített. Ahogy kiléptem, egyből megcsapott, azaz irdatlan hideg, ami odakint volt. A fogam összecsattant és mindenhol libabőrös lettem. Jacob észrevette, hogy vacogom és levette a kabátját.

- Nem, nem! – mondtam határozottan. – Jacob vedd vissza, megfázol!

- Dehogy! – tiltakozott és minden ellenkezésem ellenére rám terítette a kabátját. Annyira meleg volt, hogy túl önző voltam visszaadni. - Gyere, menjünk! – mondta és a már kivett piros bőrönddel megindult a szépen kivilágított épület felé. Mikor beléptünk az ajtón, azonnal levettem magamról Jacob kabátját és átadtam neki.

A szálloda nem volt túl modern, de otthonosan fel volt díszítve itt is egy csomó karácsonyi dísszel. A recepciós pult mögött egy fiatal szőke lány ült és a számítógépre meredt, Észre sem vette, hogy valaki belépett. A pult mellett kanapék és kis dohányzóasztalok helyezkedtek el és szemben velük, pedig egy lépcső. Átvettem Jacob-tól a bőröndöt.

- Köszönök mindent, Jacob. – mondtam őszintén.

- Mikor látlak még? – kérdezte váratlanul.

- Hát. Öhm... – nem tudtam igazából mit feleljek.

- Reggelizünk a kávézóban? – kérdezte váratlanul. Egy pillanatig csak néztem rá.

- Jacob, én… - ez túl hirtelen ért. – Én… Rendben! – mondtam, mire az arca felvirult. – Hozd a húgodat is, jó lenne megismerni. – mondtam, hogy még véletlenül se értse a reggeli találkozást egy randinak. Arra még nem állnék készen. Az ötletemre, mintha egy kicsit elszomorodott volna.

- Oké, akkor mondjuk, nyolcra itt leszünk érted, jó?

- Rendben. – bólogattam hevesen.

- Hát akkor majd holnap. – mondta felvéve a kabátját.

- Igen. – mondtam. – Jó éjszakát, Jacob!

- Jó éjt! – mosolygott még egyszer rám, aztán kilépett az ajtón. Az ablakból néztem, ahogy beszáll az autójába, int még egyet nekem vigyorogva és elhajt.