 |
| Sok fekete varjú között nem jó fehérnek lenni. |
Irány Forks
Megint beütöttem az ismerős számot a mobilomba és a hívás gombra kattintva a fülemhez emeltem. A sípszó után újra megszólalt az a gépies női hang, aki általában. A telefon, pedig repült a szoba másik végébe, az ágyamba, ahová elhajítottam.
Rengetegszer próbáltam már felhívni Bellát. A legjobb barátnőmet, akiről fél éve szinte semmit nem hallottam. Mióta a gépünk felszállt Forksból, egy percet sem beszéltünk egymással. Sehogy nem tudom elérni és már rettenetesen hiányzik. Olyan mintha elveszett volna.
De nem csak ő. Mostanában annyian eltűntek, elmentek vagy eltávolodtak tőlem, hogy lassan én is kezdek teljesen üressé válni. Lucyvel nagyon jóban voltam. Ő is a legjobb barátnőim egyike volt, de tönkretettem ezt a kapcsolatot. Sokszor elhívott a partra vagy vásárolni, de nekem soha nem volt kedvem. Lucy nem tudta mi van velem, és valójában én sem. Mindig is imádtam kijárni, napozni, de legfőképp vásárolni, de valahogy soha nem volt kedvem. Lucy sokszor próbált velem beszélni, de miután látta, hogy nem tudok neki megnyílni, nem nagyon kereste a társaságomat.
David aranyos, de nem állunk annyira közel egymáshoz, hogy mélyebb beszélgetés is megessen köztünk. Inkább csak megkérdezi, hogy vagyok és ennyi. Nem túllelkizős srác.
Jim és Emilie eltűnt. Rejtélyes módon senki nem tudja, hogy mi történt velük. Először Emilie, aztán Jim. Pedig mind azt hittük, hogy ha hazajövünk Forksból Jim otthon lesz már, de nem volt. A szülei az óta is keresik, de rendőrség már lemondott róla.
És Tyler… Sokszor gondolkozom, azon, hogy vajon miért nem voltam elég Tylernek? Gyötrődve csak az jár a fejembe: Miért nem tudott ő is ugyanannyira szeretni engem, ahogy én őt? Nagyon-nagyon. Csak a hiány fájdalma jár nekem, akárhova nézek? Ha éppen nincs dolog, ami rá emlékeztet, az űr és az üresség bennem mindig észhez térít. Sehova nem mehetek az emléke és a fájdalom nélkül. Legszívesebben elkiáltanám magam, hogy mindenki hallja és valaki válaszolja meg az egyetlen egy kérdésemet, amire nincs válasz. Miért pont én? Mit tettem, hogy ez a büntetésem?
Kétségbeesetten összehúztam magam, az űrtől, ami bennem van, mert olyan erős volt, hogy féltem, hogy magába szív. Valami makacsul ránehezedett a mellkasomra és majdnem összenyomta. A torkomban csomó gyűlt, ami nem hagyta, hogy oxigénhez jussak. Zihálni kezdtem és beindultak a könnycsatornáim is. Most csak pár cseppet nem tudtam visszatartani, de a szeme szörnyen égett. Az ember azt hinné, hogy fél év mindennapos sírás után már rég elfogytak a könnyeim, de nem.
Dühösen letöröltem a könnyeimet és újból elhatároztam magamban, hogy többé nem fogok utána sírni. Hátradőltem és magam elé meredtem.
Annyira egyedül érzem magam. Nincs senki, akivel komolyan beszélhetnék a gondjaimról. Anyu nem értené és, amúgy is az ő világa mindenhol bolyhos és rózsaszín, nem szereti, ha valaki, aki ebbe az élethez tartozik, bemocskolja keserves érzelmekkel. Még akkor sem tűri el, hogy ha ez a valaki a lánya.
Jól meg van a tökéletes életében. Van egy nagyon jól kereső férje, szép és óriási háza Florida majdnem legnagyobb városába, közvetlen a part mellett, van egy lánya és hathónapos terhes a harmadik gyermekével, aki kisfiú lesz.
Aput meg alig látom. Állandóan dolgozik, és úgy érzem, hogy a kapcsolatunk nem erősödött meg ahhoz eléggé, hogy ilyen bensőséges dolgokról beszéljek vele. Tylerrel is csak kétszer, ha találkozott.
- Bejöhetek? – kérdezte anyu, a résnyire kinyitott ajtón bekukucskálva. Mosolya közben megjelent néhány aprócska ránc a szeme körül, de a szeme fiatalosan és izgatottan fénylett.
- Igen. –mormoltam és sóhajtozva feltápászkodtam.
Az arcomra nézett és már nem mosolygott, de nem szólt semmit, inkább a kezében lévő sok-sok papírzacskó tartalmát az ágyamra burította. Rengeteg télire való ruhát öntött az ágyamra és mind a legnagyobb márka, természetesen.
- Hoztam egy új bőröndöt is, de az lent maradt az autóban, mert már nem fért el a kezembe. – mondta és gyerekes izgatottsággal turkálni kezdett a ruhahegy között.
- Van bőröndöm. – jegyeztem meg, de nem válaszolt. – Minek ennyi ruha? Csak két hétre megyek.
Miután Bella nem képes kapcsolatot létesíteni velem, ezért – ha Mohamed nem megy a hegyhez, a hegy megy Mohamedhez alapon – én utazok Forksba, hogy megtudjam, mi van az én elveszett legjobb barátnőmmel. Lehet, hogy abban az esős városban annyira elázott, hogy a telefonja tönkrement és az anyukája nem akar neki egy másikat venni. Vagy csak elfelejtette a pin kódját és nem tudja bekapcsolni a telefont. Vagy… vagy…
- Forksban hideg van! – figyelmeztetett. – Tudod te milyen sok üzletet kellett végigjárnom, azért, hogy találjak egy olyan helyet is, ahová ilyen meleg cuccokat árulnak? – kérdezte és úgy csinált, mintha ez neki nagy fáradtságba került volna.
Ha a helyzet normális lett volna, én is elmentem volna vele. Sőt magunkkal hurcoltunk volna még másokat is, de ez a felállás egyszerűen túl bonyolult volt ahhoz, hogy én is menjek. Nem volt kedvem az én boldogan csacsogó anyámat hallatni, miközben egyik boltból a másikba szaladgálunk ruhákat keresve.
- Nézd ezt! – halászott ki anya a ruha halom alól egy barna ki, hímzett és gyöngyözött kabátkát. – Tudtam, hogy ezt meg kell vennem, amint megláttam. Éreztem, hogy tetszeni fog! –áradozott és izgatottan vigyorgott. – Na?
-Gyönyörű. – biztosítottam egy halvány mosollyal. – De már pakolnom kéne. Két óra múlva indul a gép.
- Azonnal hozom fel a bőröndöt. – mondta és el is indult. – Addig te tedd rendbe magad. – utasított az ajtóból.
- Anyu! – szóltam utána.
- Tessék? – kérdezte nyugalmat erőltetve az arcára. Bosszús volt, mert már indult volna.
- Apu mikor jön haza?
- Dolgozik, majd csak este tud hazajönni. – mondta és száguldott le a lépcsőn.
Hát persze, hogy dolgozik. Akkor sem lesz itt, mikor elmegyek. Ez azért egy kicsit elszomorító. A munka az élete.
Beballagtam a szobámba és kihalásztam egy farmert, meg egy pólót a halomból, majd elindultam a fürdő felé. A zuhanyzás egy kicsit elhúzódott, de csak azért, mert olyan jó érzés volt, ahogy a langyos víz felfrissít az itteni meleg időben. Fogat mostam, megfésülködtem és egy púderpamaccsal eltüntettem a karikákat a szemem alól. Felöltözve csoszogtam a szobámba, ahol anyu már mindent összepakolt. A szépen bevetett ágyamon egy darab ruha sem maradt és bőröndnek még a nyoma sem volt.
Lassan lementem a lépcsőn és a márványpadlós nappaliba vettem az irányt. Anyu a bézs kanapén ülve egy kedvenc mexikói sorozatát nézte a plazmatévén, mellette a bőröndöm. Annyira elmerült a tévé nézésében, hogy észre sem vette, ahogy kiszenvedtem a nappaliból a teljesen telepakolt, súlyos bőröndöt. Utána a konyhába vettem az irányt. Megfogtam egy tányért és a pultra tettem, elővettem a tejet meg a gabonapelyhet és oda sem figyelve összeöntöttem. Gyorsan bekanalaztam, majd az órára nézve kiáltottam anyunak a konyhából.
- Anyu, menni kell a reptérre! – nem sokkal később kijött a nappaliból, felvette a slusszkulcsot és kiindult az ajtón. Mentem utána a bőrönddel együtt.
***
A repülőút szörnyű volt, az időjárás is, az egyetlen jó, hogy pont el tudtam kapni egy taxit, azelőtt, hogy jól átáztam volna. Természetesen tetszett az új kabátom, amit anyu vett, de hó ellen semmit nem véd, csak egy divatkabát. Mindenképpen vennem kell egy másikat, valahol itt Forksban. – jegyeztem fel magamban.
Míg a taxiban ültem azon gondolkoztam, hogy vajon Bella mit fog szólni, váratlan látogatásomhoz? Meg fog lepődni? Örülni fog nekem? Most, hogy már nem beszél velem, néha az is eszembe jut, hogy már nem szeret engem úgy, hogy továbbra is barátok maradjunk. Lehet, hogy megunt vagy már nem érdeklem. Nem, az nem lehet, hiszen olyan sok ideig voltunk jó barátok. Kell lennie egy másik oknak, ami miatt nem veszi fel a telefont.
- Megérkeztünk, kisasszony! – szólt hátra az öreg taxisofőr, mikor leparkolt a ház előtt.
- Egy perc és jövök. – szóltam és kipattantam a kocsiból.
Gyorsan lépkedtem a sárga ház felé. Renée mindig is szerette ezt az élénk színt. Megfogtam a kilincset és lenyomtam. Zárva volt. Eleinte megdöbbentem aztán kopogtam és csöngettem is egyszerre, de semmi. Biztosan a Cullen házban lesznek. –futott át az agyamon és visszaszálltam a kocsiba. Megmondtam Cullenék címét és elindultunk. Mikor megérkeztünk, már nem volt szükségem a taxisra, így elengedtem.
Időközben elállt a hóesés és már csak a sok centis nedves és hideg fehér maszlag emlékeztetett arra, hogy itt egy nagy hóvihar volt, de felnézve az égre láttam, hogy megint nagyon beborult. Mindjárt jön a következő vihar.
A ház ugyanúgy a földesút szélén állt, a fák és a bokrok között, bent az eldugott erdőben, messze a várostól, de mégis valamiben más volt, nem tudtam volna megmondani, hogy miben. A bőröndömet odavonszoltam a terasz lépcsője elé, mert felfele már biztos nem voltam volna képes húzni. Odamentem az ajtóhoz és kopogni kezdtem. Semmi válasz. Csöngettem is. Semmi. Kezdett ez az egész helyzet furcsa lenni. Megfogtam a kilincset és kinyitottam az ajtót. Beljebb lépve mindenki nevét elkiabáltam, de nem jött válasz. Beléptem a nappaliba és a döbbenettől és egyben méregtől égni kezdett az arcom. A bútorok eltűntek. A képek a falról. Emmett plazmatévéje. Edward zongorája. Mind eltűntek. Az üres polcokon lévő por arról árulkodott, hogy már jó ideje nem járt itt Esme, hogy letisztítsa.
Ijedten égő arccal lépkedtem ki. Eleget láttam. De attól még, hogy a Cullen család elköltözött, nem biztos, hogy Belláék is. Még magam előtt is eltitkoltam ennek a ténynek valószínűségét.
Szinte pánikszerűen rohantam ki a házból és a bőröndömmel lódultam neki az útnak, ahonnan jöttünk autóval. Csak nincs olyan messze. – kántálta az agyam. Minél előbb a városba kellett érnem, ahol, ha szerencsém van, találok egy motelt vagy szállót, ahol aludhatok ma este. Ha nem érek oda időben, akkor rám szakad az ég. Ha előbb ideér a vihar, minthogy én találnék valamit a fejem fölé, teljesen átázom és még így sem biztos, hogy kitalálok innen, nemhogy úgy, hogy mindenhol fehéret látok.
Nehéz volt sietni, miközben a bőröndöm, minden kőben vagy fűcsomóban elakadt. Kiértem egy kereszteződéshez, de nem tudtam, hogy merre lehet közelebb a város. Mindkettőtől műút vezetett tovább. Kevés tépelődés után, mindent a szerencsére bízva elindultam az egyik úton.
Közben a hó elkezdett szálingózni. Ez még nem lett volna nagy baj, ha nem kezd el fújni a szél, olyan erővel, hogy majdnem elsöpör. A csuklyát a fejemre húztam és jobban az arcom elé húztam a sálat. Sötét volt, hideg és nem volt velem más csak egy bőrönd tele ruhával, meg egy pénztárca, amit anyu ugyanúgy telepakolt. De mit csináljak vele itt a semmi közepén?
A kezem kipirosodott és fájni kezdett a hidegtől. Venni kellett volna kesztyűt is. A hó még jobban esett. A cipőm már beázott és nadrágom is csurom víz volt. A kabátom alatt sem éreztem tökéletes meleget, de az még nem volt vizes. Közben semerre nem láttam kiutat az erdőből. Az út, ami előttem volt végtelennek tűnt. És már alig láttam túl a hófehér függönyön.
Tehetetlenségemben nyöszörögni kezdtem és még jobban elkaptam a vizet, mikor a bőröndöt nem tudtam húzni, mert megakadt.
- A franc! – átkozódtam, mert a makacs bőrönd beleburult a hóba. Prüszkölve próbálkoztam a felhúzásával, de a kezeim fagyosak és merevek voltak, így én is oda estem mellé.
Dühömbe kihullottak a könnyeim és valami ismerős érzés belém nyilallt. Egyedül vagyok. Azért szenvedek itt magányosan, mert senki nincs, akit felhívhatok, hogy tanácsoljon valamit, vagy segítsen. Elkeseredetten húzkodtam a bőröndöt. – Még ez a monstrum is megnehezíti a dolgom. – futott át az agyamon. Végre egyenesen állt így húzhattam tovább, már óvatosabban.
Nem tudtam pontosan, hogy a hidegtől vagy a félelemtől reszketek ennyire. Az erdő koromfekete és magányos volt. Nem volt túl önbizalom gerjesztő, azzal kapcsolatban, hogy jó utat választottam-e. Lehet, hogy megesznek majd az idetévedt mókusok.
Hirtelen egy fény villant fel az úton és bennem azonnal felszikrázott a remény. Talán mégsem fagyom ide. A fény közeledett és mikor közelebb vettem észre, hogy egy autó lámpája az. Egy öreg kifakult piros furgon – ami inkább már narancssárga és rozsdaszín között volt - közeledett felém. A márka felismerésében sosem voltam jó. Mikor már túl közel volt a fény elvakított, de továbbhaladt és megállt mellettem. Az ajtó kinyílt és egy körülbelül tizennyolc éves kreolbőrű fiú szállt ki belőle. A barna szeme tele volt aggodalommal.
- Mit csinálsz te itt éjjel az erdő közepén, hóviharban? – kérdezte idegesen, majd a hátam mögé nézett és észrevette az anyukám által vásárolt édes kis piros monstrumot mögöttem. – Egy bőrönddel? - Sötétbarna haja fedetlen volt és a ráhulló hópihék fehér csipkeként borították be.
- Én… azt hiszem eltévedtem. – vacogtam és közben többször is összekoccant a fogam. A szememből kitöröltem a könnyeket. Nem vagyok én hozzászokva ehhez az időjáráshoz.
- Na, jó, gyere! – mondta és a másik oldalhoz vezetett, ahol kinyitotta az ajtót. Más esetben ódzkodtam volna beülni egy idegen kocsijába, de olyan kellemes meleg áradt ki, mint beültem, hogy csak azt vártam, hogy felolvadjanak a csontjaim.
A fiú becsukta az ajtómat és kiment berakni a bőröndöt a hátsó ülésre. Idegesítő volt látni, hogy mennyire könnyen emelgeti, míg én még húzni is alig bírtam. Aztán észrevettem, hogy csak egyetlen fekete bőrkabát van rajta. Még rá nézni is rossz volt. Hogy lehet így bírni a hideget?
Beszállt és a fűtést magasabbra tette.
- Szerintem vedd le ezt a kabátot, mert teljesen átázott. – javasolta aggodalmasan, mire készségesen engedelmeskedtem, még, úgy is, hogy a kezeim elég nehezen húzták le a cipzárt, annyira megdermedtek. Ezt ős is észrevette és, miután hátradobta a vizes kabátot felém fordult. – Várj! – mondta és a kezem után kapott. Mikor megfogta őket nagyon forrónak tűntek, de közben kellemes is áthűlt ujjaimnak. Alaposan megdörzsölgette, miközben az arcomat fürkészte. – Jacob Black vagyok. – mondta és a kormányhoz fordult.
- Lora. - mondtam halkan. – Lora Dawson.
- Szóval Lora! - vigyorgott teli szájjal. – Mit keresel te éjjel tizenegykor, hatalmas hóviharban az erdő közepén, egy óriás bőrönddel?
Várom a véleményeket! :)
