 |
| Sokszor a legnagyobb kilátástalanságok is jóra fordulnak, csak meg kell várni az időt, amíg a dolgok maguktól rendeződnek. |
Rozzant esernyő
Miért ne engedhetném meg magamnak a boldogságot?! Miért ne lehetnék újra szerelmes, sokkal jobban, mint legutóbb?! Miért ne felejthetném el Őt és a múltamat, hogy újrakezdhessek máshol?! Mondjuk itt, Forks-ban?! Egyáltalán miért kell nekem ahhoz szerelem, hogy felejteni tudjak? Tökéletesen megvagyok a férfiak nélkül. Nem vágyom egyre sem, csakis Rá. Akkor mégis hogyan csillapíthatnám a szenvedést egy másik fiúval? Nem vagyok rá képes.
Őrülten kínzó gondolatok ostromolták a lelkemet, mikor Jacob kocsijának anyósülésén utaztam a Forks-i motel felé. Össze kell szednem a cuccaimat és ki kell jelentkeznem a szállodából még ma délelőtt, mert a Forks-ban töltött napokat mostantól a Black házban fogom élvezni. Jake és Rachel rávett, hogy arra a néhány napra már rendezkedjek be hozzájuk. Ugyan vendégágyuk nincsen, de Jacob mesélt egy elég régi és kopott kanapéról, amin majd ő fog aludni, én pedig birtokba vehetem az ő szobáját. Persze, én mondtam, hogy szívesen alszok én a rozzant pamlagon, de ő most is hajthatatlan volt.
- Beugorjunk a gyógyszertárba vagy beszereztél már mindent, ami kell? - zökkentett ki Jacob a gondolataimból. Engem nézett sötétbarna, lágy pillantással és úgy mosolygott, hogy az valósággal átszivárgott hozzám, engem is mosolygásra késztetve.
- Az utat nézd, mielőtt még neki szaladunk valaminek. - utasítottam gyorsan.
- Ha tudnád, hogy milyen reflexekkel rendelkezem nem aggódnál ennyire. - nevetett és hallottam, hogy Rachel is halkan kuncog a hátsó ülésen.
- Azért figyelj csak oda! - vigyorogtam szívből. - Akármilyen lehetetlen helyzetben vagyok, nincs kedvem meghalni. - Na ezen persze már senki nem nevetett. Inkább felhagyok a poénkodással, mert úgy látszik a humorom öl, szó szerint.
- Be kell mennem a gyógyszertárba? - kérdezte Jacob újra mosoly nélkül, az útra meredve. Olyan erősen szorította a kormányt, hogy az ujjai kifehéredtek és komolyan féltem tőle, hogy a következő pillanatban kettétörik a vékonyka kormánykerék.
- Nem. - motyogtam halkan. - Megvan minden.
Ezután egyikőnk sem szólalt meg. Jake továbbra is kemény tekintettel bámult ki a szélvédőn, Rachel pedig fene tudja mit csinált, mert annyira kínosan éreztem magam, hogy sem megnézni, sem megkérdezni nem volt merszem.
Összekulcsoltam a kezem és azon törtem a fejem, hogy mi okosat mondjak, amivel megtehetem ezt a kellemetlen hallgatást. Több dolog is eszembe jutott, de mind túl átlátszó, gagyi vagy hülyeség volt. Aztán végül Rachel szólalt meg előbb.
- Lora, voltál már a Seattle-i plázában? - kérdezte türelmetlenül és feszülten.
- Igen. - nyögtem, mert akaratlanul is végiggondoltam, hogy mikor is jártam legutóbb abban a plázában. Akkor még úgy tűnt, hogy a legjobb barátom soha nem hagyna cserben, úgy tűnt egy erős, önálló nő vagyok, aki minden bajjal megbirkózik, úgy tűnt vannak emberek akik szeretnek velem lenni és úgy tűnt a szerelmem - akit én olyan feltétlenül, visszavonhatatlanul és szenvedélyesen szerettem, szeretek - viszont szeret. Hát tévedtem. Rohadtul nem bízhatok senkiben, semmiben. Bárki a szemembe hazudhat és otthagyhat ha megunt. Lehet minden szó hazugság, lehet, hogy ez az egész élet egy elcseszett hazugság, vagy az élet csak poénkodik velem... A humorérzéke az enyémmel vetekedik.
- Hát az szuper, mert... - Rachel kétségbeesetten gondolkozott vajon mit mondjon, hogy beindítsa köztünk a beszélgetést, de úgy tűnt nem talált megfelelő okot. - Melyik volt a kedvenc boltod? - kérdezte végül.
- A Claire's. - vágtam rá gondolkozás nélkül.
- Azt én is szeretem, és ahogy Lexi-t ismerem be kell majd mennünk vele minden boltba. - kuncogott.
- De jó is lesz. - ábrándoztam. - Olyan rég nem voltam ilyen csajos bevásárláson. - nem akartam visszagondolni, hogy pontosan mennyire régen.
- Hát akkor itt az ideje. Lexi pedig tenni fog róla, hogy ne unatkozzunk. - nevetett és itt egy pillanatig szívből vele nevettem, aztán eszembe jutott valaki más, aki nagyon hasonlított Lexire. Nem tudom miért kéne magam szörnyen érezni, amikor Alice Cullen az eszembe jut, de mindig ez történik, bármelyik Cullenre gondolok. Kevés időt töltöttem náluk, de nagyon közel kerültünk egymáshoz, főleg Alicel. A közös érdeklődési körünk, a cserfességünk, és divat iránti szenvedélyünk rögtön barátnőkké tett minket. És mindig is sejtettem, hogy van valami titkuk. Az egész Cullen család egy nagy titok. Ki hallott már olyat, hogy egy rendkívül fiatal nő és a szintén nagyon fiatal férje örökbefogadjon öt gyereket, akik majdnemcsak olyan korban vannak, mint ők és közülük szinte mindegyik egymás között találja meg a párját, örök szerelmét. Ha ezt kívülről szemléltem volna és nem ismertem volna meg őket, nem éreztem, láttam volna, hogy milyen érzelmek is kavarognak közöttük, biztosan undorítónak érezném. Különlegesek voltak, és valamiben - bár nem tudnám megmondani, hogy miben - hasonlítottak Tylerre.
Szorosan összezártam a szemem és az ablak felé fordítottam a fejem, hogy Jacob ne lássa az arcom. Halkan, szaggatottan fellélegeztem és próbáltam nem elsírni magam.
Ahányszor Tyler az eszembe jutott mindig előugrottak azok a rémképek, amikor a Cullen házban szakított velem és egyszerűen a tudtomra adta, hogy nem szeret. És bár az volt a legszörnyűbb, hogy elment, soha nem láthattam többé és olyan rettentően hiányzott, hogy magam is megdöbbentem. Mégis volt ott egy kis idegesítő, porig alázó érzés. A szégyen. Amikor arra gondoltam, hogy vajon mennyi idő alatt juthatott el idáig, hogy megmondja nekem, abszolút semmit nem érez irántam, elszégyelltem magam. Én az utolsó pillanatig megbíztam benne, többször mondtam neki, hogy szeretem, olyan dolgokat meséltem, amiket ásnak soha és talán már soha nem fogok. Rosszul érzem magam ezekre visszagondolva, mert amikről neki beszéltem, egy olyan emberhez kellett volna, hogy eljusson, aki iránt a szerelmem és a bizalmam viszonzott.
Úgy érzem magam, mint egy rozoga esernyő, amit meguntak és behajítottak a sárba. Akik fontosak voltak, azok, mind elsétáltak mellettem, megtapostak, hogy még beljebb kerüljek a sárba. Eltörtek, szétszakítottak és otthagytak. Aztán jött valaki, aki kihúzott a sárból, de egy esernyőt sem lehet úgy összeragasztani és összevarrni, hogy úgy nézzen ki, mint újkorában. Lehetetlen kigyógyítani egy romlott lélekből, a fájdalmat, ha azt olyan sok és fontos emberek okozták, mint Tyler, vagy Bella.
- Lora. - szólalt meg mellettem Jacob aggódva. Odakaptam a fejem. - Jól vagy?
- Igen. - elmosolyodtam, de éreztem, hogy a szemembe könnycseppek gyűltek.- Meg is érkeztünk? - kérdeztem körbepillantva, majd szálltam is ki az autóból. Jacob követte a példámat.
- Segítek kihozni a bőröndödet. - jelentette ki mosolyogva.
- Köszönöm.
- Menjünk. - terelt be a motelbe.
Először felmentünk a szobába és mindent gyorsan összepakoltunk, majd míg Jake kivitte a bőröndöm a kocsiba, én kijelentkeztem.
- Fűts be jobban, Jacob! - utasította Rachel a testvérét, mikor már mindannyian újra az autóban ültünk és La Push felé tartottunk. - Nézz rá! Vacog.
- Semmi baj. - motyogtam és leheletemmel igyekeztem melegíteni fagyott ujjaimat. Amint visszaérkezek Phoenix-be, az lesz az első dolgom, hogy leszúrjam anyut, amiért ilyen semmitérő divatkabátot vett nekem a fagyos Froks-ba. - Átkozott kabát. - nevettem fel.
- Vedd ezt fel. - mondta Jake és miközben egyik kezével a kormányt fogta, másikkal a fekete thermo pulóveréből igyekezett kibújni.
- Jesszus, Jacob. - annyira megijedtem, hogy mikor már az egész fejét eltakarta a pulóver, odakaptam a kormányhoz, nehogy félre gördüljön, de Jacob biztosan és határozottan fogta és irányította egy kézzel is, úgy, hogy nem látott semmit.
- Nyugalom. - nevetett rajtam, miközben a kezembe nyomta a pulóvert.
- Ilyet többet ne csinálj a társaságomban, mert egy pillanatra leállt a szívem. - dünnyögtem, mire még hangosabban nevetett, és Rachel is rákezdett.
-Ne idegeskedj feleslegesen. - nevetgélt Jacob. - Inkább vedd fel a pulcsim, mielőtt megfagysz itt nekem. - mondta szeretetteljesen.
- Még, hogy én fagyok meg! Te ülsz itt egy szál pólóban.
- Én sosem fázok. - vigyorgott.
- Hát azért én nem üldögélnék így, mikor röpködnek a mínuszok, a hó pedig zuhog. Meg fogsz fázni, Jake.
- Aggódsz értem?
- Én... - hezitáltam. - Persze, hogy aggódok. - ha jobban belegondolok, tényleg aggódtam érte. Bár nem egy ócska megfázás miatt, hanem a sugárzó lelke miatt, ami állandóan betölt engem is, ha meglátom. Olyankor aggódom érte, mikor a mosoly eltűnik az arcáról, a pozitív gondolatok akkor egyszerűen megszűnnek a fejemben. Aggódok érte, de leginkább magamért - még ha túl önző is, magamnak bevallhatom - mert legbelül rettegem, mikor az a mosoly eltűnik és a helyét egy kemény morcos tekintet veszi át.
Persze, hogy aggódok érte, hiszen ő húzott ki a sárból.
Várom a véleményeket.:)