 |
| A szerelemben nincs semmiféle eszme, nincs gondolat, nincs meggondolás. Szeretem és kész. |
Bepillantás a Cullen villába
/Bella szemszög/
- Nekem ez tetszik, Bella. – csacsogott és rábökött az egyik divatmagazinra.
Épp nekem válogatta a ruhákat, amiket, majd meg fog rendelni és begyömöszöl az általa méretezett gardróbba. A szemeim még mindig jobban voltak vörösebbek, mint aranybarna színűek, ezért - hála az égnek - nem tud elrángatni, vásárolni, eléggé feltűnő lett volna az emberek számára és még én sem éreztem annyira tökéletesnek az önuralmamat, a vér iránt. Bár Edward és a többiek is biztosítottak, hogy még soha nem láttak ekkora önuralmat egy újszülött felett, én mégis ódzkodtam és szinte rettegtem a gondolattól, hogy véletlenül megölök valakit.
– Te mit gondolsz, Rose? – nem kerülte el a figyelmemet, hogy Alice nekem válogatott ruhákat és még egyszer sem kérdezte meg a véleményemet egyikről sem, hanem inkább mindig Rosalie-hoz szólt, aki persze többnyire egyetértett vele.
- Nagyon szép! – dicsérte csilingelő hangon, a haját fésülve Alice mellett a kanapén, előtte egy nagytükör állt a kanapé előtti kis asztalon és abba csodálta magát. – De ez a szín nem áll jól Bellának. – vélekedett.
- Igazad van. – harapta be az alsó ajkát pöttöm, ruhamániás barátnőm. Összeráncolta a homlokát és olyan elkeseredetten nézett, mint aki a legsúlyosabb bűnt követte volna el a világon. – Sebaj! Azért megveszem. – az arcvonásai kitisztultak és vállat vont.
- Alice… - szólaltam meg türelmetlen hangnemben ma már többször is.
- Mindjárt itt lesznek Bella, nyugi már! – válaszolt ki nem mondott kérdésemre most már ő is türelmetlenül.
- Láttad? – nyöszörögtem.
- Nem, de ha öt percenként megkérdezed, akkor sem lesz előbb látomásom. – mérgelődött, hangosan lapozgatva az újságot. – Tudod, hogy úgyis szólok majd. – tette hozzá valamivel lágyabban.
- Ühüm. – mondtam és a tévéirányító után nyúltam. Kapcsolgatni kezdtem a tévét, de olyan gyorsan váltottam csatornákat, hogyha odafigyeltem volna se tudtam volna ennyi idő alatt megállapítani, hogy mi megy benne.
A testem kényszeredett és kelletlen állapotban a kanapén ült Alice mellett, de a gondolataim valahol Edward körül jártak. Ő, Jasper és Emmett elmentek valami J. Jenks ügyvédhez, hogy az rengeteg pénzért hamis iratokat készítsen a család összes tagjának, hogy ne fenyegessen minket a lebukás veszélye a suliban, munkahelyen vagy akárhol. Ne derüljön ki egyikünkről sem, hogy igazából már száz éve az iskolapadot koptatja. Nem éppen magamra gondolok.
Igazából ez nem olyan nagydolog, - főleg nem egy vámpírnak – úgyhogy nincs különösebb veszély, ami miatt aggódnom kellene, de Edward azt ígérte, hogy legkésőbb délután négyre hazaérnek. Esme gyönyörű, antik faliórája pedig már hat óránál járt.
A gondolataimat elterelve hirtelen Nessie jutott az eszembe. Mennyit nőtt! – ámuldoztam magamban, mint minden egyes alkalommal. Rengeteg, különleges, természetfeletti dolog történt velem mostanában, mégis meglepődök minden új dolgon.
A húgom fél év alatt már egy tíz évesre hasonlít és nagyon okos is. Anyu minden nap tanítgatja, mivel még én nem tudok iskolába járni, azt mondták, hogy addig mindenki itthon marad. Viszont pár hónap múlva, - ha már eltűnik a szememből a vörös szín és felváltja az aranybarna – ha majd mindannyian elindulunk a középiskolába, akkor Nessie már egy korombelihez fog hasonlítani és abban a korban meg is áll, így neki is velünk egy osztályba kell járnia. De napról napra úgy tűnik, hogy Nessie nem nagyon szorul rá anyu tanítgatására. Szinte teljesen magától tanult meg számolni, írni, olvasni. Első próbálkozásra hibátlanul és folyékonyan olvasott. Teljesen biztos vagyok benne, hogy én az ő korában feleennyit nem tudtam, mint ő.
- Hahh. – dermedt meg mellettem Alice.
Szeme ködösen előre bámult, mintha nem is lenne közöttünk. Azonnal tudtam mi történik és ujjongtam magamban. Látomása van.
Felé fordultam és vártam, míg véget ért. Rose is biztosan tudta, hogy mi történik. Elnézően rám mosolygott, majd izgatottan bámulni kezdte az ajtót.
Alice kinyitotta szemét.
- Jönnek? Mikor? Jól vannak? Hol? – zúdítottam rá azonnal megannyi kérdésemet.
- Nem tudom. - hebegte bizonytalanul. Sosem láttam még Alice-t bizonytalankodni. Valószínű, hogy még mindig a látomás hatása alatt volt. Kezdtem megijedni.
- Történt valami, Alice? Mit láttál? – kérdezte elkerekedett szemekkel Rose.
- Nem a fiúkról volt látomásom. – jelentette ki. Valamennyire megnyugodtam, de a hangja és a beszéde közötti hosszú szüneteivel tovább idegelt.
- Alice, könyörgök… - nyüszítettem.
- Lora szerepelt benne. – legjobb barátnőm említésére hatalmas fájdalom szúrt a már rég nem dobogó szívembe. Szörnyű lelkiismeret furdalásom volt miatta és rettentően hiányzott nekem és szinte mindenkinek. Ki ne kedvelte volna őt? Kedves, vidám, energikus, önzetlen lány, kicsit hasonlít Alice-re is. Én pedig cserbenhagytam, mikor talán a legnagyobb szüksége lett volna rám. Izgatott vártam, hogy Alice végre elmondja, hogy mit látott róla, de nem szólt semmit. Visszabújt a magazinba.
- Esetleg elmondanád, hogy mégis mit láttál? – kérdeztem szarkasztikusan.
- Semmi érdekes. – legyintett, de láttam rajta, hogy ideges. – Homályos volt, nem nagyon láttam belőle semmit, tehát nem fontos. – nem hittem el, hogy ezt mondja nekem. A legjobb barátnőm! – hitetlenkedtem magamban. – Mindent tudni akarok róla. Mindent! A legkevesebb információval is beérem, csak értesüljek róla, ha már nem beszélhetek és találkozhatok vele. – Mondom, hogy nem lényeges. – közölte hitetlenkedő pillantásomra és nem volt hajlandó többet mondani.
Hosszú percekig mérgesen bámultam rá, de úgy tűnt őt nem érdekli. Könnyedén csacsogott a különböző helyen kivágott, átfűzött, mintás ruhákról Rose-nak és nekem, habár én nem nagyon vettem ki a részem a beszélgetésből. Rose óvatosan pillantott rám néha, úgy tűnt ő Alice-el ellentétben érzékeli a nappaliba tóduló feszültséget.
- Rose! Rose! – az ajtó kicsapódott és belépett rajta Renesmee. Gyönyörű, hosszú, vörös haja kiengedve lobogott körülötte, miközben futva tette meg azt a kis távolságot, ami a bejárati ajtó és a kanapé. Egyenesen Rose ölébe ült. Ő készségesen átkarolta az izgatott húgomat, aki a kezében egy kis csillogó tárgyat tartott a kezében. – Nézzétek mit kaptam anyától és apától! – mondta és büszkén hármunk elé tolta azt a csillogó dolgot, ami egy aranyos kis ezüst nyaklánc volt, a medálja pedig egy domborulatokkal díszített szív volt. Alice kinyitotta, egy fénykép volt benne. Anyuról, Ryan-ről, Nessie-ről és rólam.
Nessie összecsukta és visszavette. Rosalie felsegítette a nyakába a kis láncot. A húgom őszinte csodálattal bámulta a nyakában lógó szépséget, majd rám nézett.
- Majdnem olyan, mint a tiéd. – mutatott a nyakamba lógó kövekkel kirakott medálra, amit még régen Edward adott nekem. Újból végigment rajtam egy erős aggodalom hullám. A hasam újra görcsben állt. Reflexszerűen a markomba zártam a kis ékszert. – Csak az enyém sokkal jobb. – tette hozzá hencegve és rám vigyorgott. Alice és Rose csilingelve felnevetett. Én rá mosolyogtam, de tudtam, hogy az én nyakláncomnál jobb senkinek nincsen.
- Sziasztok, drágáim! – köszöntött minket Esme és anyu belépve az ajtón. – Gyere, kicsim a konyhába vacsorázni! – szólt Renée a húgomnak. – Esme összedob neked valami finomat.
Renesmee felpattant és futott a nappali irányába azt kiáltozva, hogy ’pizzát, pizzát’.
- Itt vannak! – mondta Alice halkan, miután Esme-ék kimentek a nappaliból.
Öt másodperc múlva kinyitódott az ajtó és Emmett lépett be rajta elsőként, majd Jasper és Edward. Mosolyogva jött oda hozzám és leült mellém, majd átkarolt és a mellkasára vont. Én mérgesen néztem rá.
- Négy óra mi? – jegyeztem meg épesen, mire Emmett egy hatalmasat nevetett mellettem.
- Ez az hugi, büntesd meg! – még tovább fűzte volna zavarba ejtő beszólásait, de Rose egy szúrós pillantással elhallgatatta.
- Ne haragudj, de tovább húzódott, mint hittem. – mentegetőzött Edward. – És Emmett el akart menni, vadászni. – most Emmett-re néztem mérgesen, aki védekezően felemelte a kezét és közben félve Rose mögé bújt. Nagy medve! – nevettem magamba.
Edward felkuncogott mellettem és közben megsimogatta az arcom. Kellemes bizsergés futott végig a gerincemen. Hosszú percekig csak néztük egymást, aztán Edward összeráncolta a homlokát és meghökkenve rábámult Alice-re.
- Alice, ez a… - szólalt meg végül Edward, de Alice nem engedte, hogy befejezze a mondatot.
- Semmi fontos és értelmes, úgyhogy miért kéne törődni vele? – kérdezte könnyed hangnemben. Mindenki értetlenül nézett a szobában, kivéve, engem, Rose-t és Edwardot.
- Valaki beavatna minket is? – kérdezte gúnyosan Emmett, akinek látszólag nem tetszett a testvérei néma beszélgetése.
- Felmegyek a szobámba– jelentette ki Emmett előbbi kérdését meg sem hallva. Felállt és elindult az ajtó felé, út közbe megfogta Jasper kezét, magával húzva őt.
Mindenki csendesen és értetlenül bámulta a lépcsőfordulót, ahol az előbb haladt el Alice és Jasper. Miért nem akarja ennyire elmondani? Mit titkol? Mi zaklatta fel ennyire? Történt valami Lorával?
Jelentőségteljesen ránéztem Edwardra. Tudtam, hogy ő tudja, mi történt. És úgyis kiszedem belőle.
- Felmegyünk? – kérdezte a híres féloldalas mosolyával, amitől tudta, hogy ellágyíthat. A tenyerét végighúzta a karomon és egy csókot lehelt a homlokomra.
Kábán rábólintottam előbbi kérdésére.
Megfogta a kezem és felhúzott az emeletre. Ryan és Carlisle épp most jött ki a dolgozószobából mélyen elbeszélgetve, mégis mikor megláttak Ryan elmosolyodott. Carlisle azonban aggódva ráncolta a homlokát.
- Történt valami? – biztosan hallotta a látomásos ügyet és Alice értetlen viselkedését.
- Alice-nek megint látomása volt, ugyanaz. – válaszolta Edward. Carlisle együttérzően bólogatott és Ryan is úgy tűnt, hogy tud erről az egészről.
- Edward… - motyogtam mérgesen.
- Elmagyarázom. – mondta és szelíden rám mosolygott. Nem volt szívem ennek a tekintetnek ellenkezni.
- Ma este itt maradok. – mondtam Ryan-nek remélve, hogy továbbadja anyunak, de aztán eszembe jutott valami. – Ha nem baj. –tettem hozzá és Carlisle-re néztem. Edward hitetlenkedve kinevetett, csúnyán néztem rá, de csak tovább mosolygott.
Persze, eddig is szinte minden nap itt vagyok, de nem akartam zavarni. Bár nagyon kétlem, hogy pont Carlisle mondaná meg, ha zavarnék.
- Itt te már nem vagy vendég, Bella! Ez az otthonod! – szólt somolyogva Carlisle is. Ez a két rövid mondat felmelegítette a szívem.
Edward kézen ragadott és megindult a szobája felé. Amint az ajtó becsukódott mögöttünk, az ajkait az enyémeken éreztem. Sürgető és türelmetlen csók volt, mintha már egy éve nem láttuk volna egymást, pedig csak pár órára kellett elmennie. Hiába volt az a tervem, hogy kiszedem belőle, hogy mi történt Alice látomásában, most még gondolni sem tudtam erre. Türelmetlenül szerelmesen csókolt, mintha már csak egy kis időnk lenne együtt, mintha az életünk múlna ezen a csókon. A nyakát ölelve csókoltam vissza. Ő a derekamat simogatta és finoman feljebb tűrte a felsőmet. Tudtam, hogy ha most nem állunk meg akkor nem tudok beszélni vele. Mégis olyan nehéz elszakadnom tőle most. Szinte még a gondolat is fájt, hogy akár pár milliméterrel is távolabb kerül tőlem, hogy az ajka eltűnik az enyémről, hogy már nem érezhetem tovább édes csókjait…
De hát csak pár perc! – zsörtölődött a másik felem.
- Várj egy percet! – sutyorogtam az ajkainak és az egyik kezem a mellkasára támasztottam, a másikkal még mindig őt öleltem.
- Mi a baj? – suttogta vissza, még mindig csukott szemmel, de már egy kicsit távolabb került az arca, de a lélegzetét még mindig éreztem az arcomon.
- Se… semmi. – hebegtem. – Kérdezni akarok valamit. – váltottam határozottabb hangnemre.
Edward leült az ágyra, engem pedig az ölébe ültetett. Átkaroltam az egyik kezemmel a nyakát és elkezdtem a tarkóján a haját piszkálni. Ő a combom simogatta és egy csókot lehelt a homlokomra.
- Mit szeretnél kérdezni? – kérdezte kíváncsian, de én átláttam rajta.
- Tudom, hogy tudod, hogy mit szeretnék kérdezni. – elmosolyodott furcsán összerakott mondatomon, de nem válaszolt. – Mi volt Alice látomásában? – kérdeztem körözés nélkül.
- Alice elmondta. – sóhajtott.
- Tévedsz. – vágtam rá. – Csak annyit mondott, hogy homályos meg nem fontos, de ne nézzetek már bolondnak! Alice szinte meg volt rémülve és zaklatottnak tűnt. Szóval? – húztam fel a szemöldököm kérdőn.
- Igazából tényleg nem fontos. Az a lényeg, hogy homályos és zavaros volt. Még sose volt olyan, hogy ne látta volna tisztán a jövőt és akkor is csak Nessie miatt. Fél, hogy romlik a képessége. – magyarázta.
- Ez lehetséges? – kerekedtek el a szemeim.
- Még soha nem hallottunk ilyenről.
- De valamit csak látott abban a látomásban. – erősködtem.
- Csak annyit, hogy Lora pakol egy bőröndbe és egy nővel beszélget, de ez is néma és zavaros, mert fehér foltok vannak, és nem látszik a nő arca sem. Aztán semmi. Folytatódik a látomás, de csupa feketeség.
- Van valami baj Alice képességével? - kérdeztem nagyon halkan, hogy az említett meg ne hallja.
- Meglehet. - vont vállat. - Carlisle- nak van néhány elmélete, de egyikse valószínű.
- Mik azok? - kérdeztem kíváncsian. Az egyik kezem összefontam az övével, a másikkal pedig átkaroltam a nyakát.
- Talán Tyler visszatért hozzá. - erre ledöbbentem. Biztos, hogy Lora örülne ennek, de hiába bízok Tylerben és tudom, hogy ha szerelmes az ember sosem bántaná a másikat, de mégis ez az elmélet szerint a barátnőm nincs biztonságban. - Ez lenne a legvalószínűbb. Ne nézz így, tudod, hogy sosem bántaná őt! - mondta Edward nyugtatva. - Szereti.
- Tudom. - bólogattam.
És Lora is szerette vagy talán még mindig szereti. Ebben a pillanatban szörnyen rossz barátnőnek kezdem érezni magam. Elhagyom, egyik pillanatról a másikra, mikor a legnagyobb szüksége lenne rám, mikor elhagyta a szerelme. Ennek tetejébe még viszolygom is a gondolattól, hogy újra egymásra találjanak, hogy Lorának ne legyen bántódása.
Sokszor próbáltam elképzelni már, hogy mit érezhet, de rájöttem, hogy, amíg az embert nem hagyják el, aláznak meg, és tagadják meg a szerelmüket, addig nem tudják felfogni, hogy az a személy, aki mindezt a szörnyűséget már átélte az mit érezhet. Rettenetes lehet. Biztos, hogy szörnyen üresnek és elveszettnek érezném magam, de jobban bele sem mertem gondolni. Még erősebben szorítottam Edward kezét és azon elmélkedtem, hogy milyen jó lenne, ha a kezeink egybeolvadnának. Soha nem válnának szét és nem kéne félnem, hogy elszakadnak.
- Szeretlek! – suttogtam a nyakába, miközben szorosan a mellkasához bújtam.
- Én is szeretlek! – motyogta és újra megcsókolt.