Prológus

Megtörtént az elkerülhetetlen, az eső lecsendesedett, és ő elment. Úgy éreztem, mintha valaki kiszakított volna belőlem egy darabot.

A Cullen ház nappalija kiürült. Fogalmam sincs, hogy miért ment el mindenki, de csak én és Tyler voltunk ott. Ő pont az ajtóban állt és kifejezéstelen arccal bámult engem. Rámosolyogtam, de nem viszonozta.

- Hova tűntél el a bálról? Sehol nem láttalak. Aztán, mikor vége lett Emmették hoztak haza. – mondtam közelebb lépve. Olyan csend volt, hogy csak a gyönyörű, selyem estélyi ruhám susogása hallatszott és a magas tűsarkú cipőm kopogása.

- Edwarddal elmentem sétálni messzebb és elrepült az idő. – aztán megvillantott egy apró mosolyt. Ez volt a legrövidebb mosolyszerű valami, amit életemben láttam.

- Értem. – bólogattam és azon tanakodtam, hogy mi történt.

- Gyere, ülj le ide! – jött közelebb és a kanapéra mutatott. Leült én pedig helyet foglaltam mellette. A homloka ráncokba borult és nem nézett a szemembe. Megfogtam a kezét, de, amint hozzáértem ő elhúzta onnan.

- Valami gond van? – kérdeztem félrebillentett fejjel és összehúzott szemöldökkel próbáltam rájönni, hogy mit csináltam.

Kicsit összerezzent a hangomtól, de egyébként nem reagált. Nézett a semmibe, érzelemmentes tekintettel és úgy tűnt próbál megfeledkezni arról, hogy én is itt vagyok.

- Most nem fogsz hozzám szólni? – kérdeztem idegesen. Erre felnézett rám, de az arckifejezése ugyanolyan semmitmondó maradt.

- Azt hiszem, ezt be kell fejeznünk. – mondta határozottan.

- Micsodát? – suttogtam ijedten.

- Nem vagyok hozzád való. – mondta egyszerűen, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.

- Mi a francról beszélsz? – kérdeztem, de a hangom többször is elcsuklott. Jobb lenne, ha maradnék a suttogásnál. Nyeltem egyet majd folytattam. – Szakítani akarsz velem? – kérdeztem óvatosan, nehogy fájdalmas legyen a válasz.

- Így lesz a legjobb, neked. – biztosított mélyen a szemembe nézve. – Hidd el! – súgta és megszorította, teljesen elgyengült karomat. – Én most elmegyek.

- De hát miért? – kiáltottam utána, mikor felállt mellőlem.

- Mondtam, hogy neked így sokkal jobb lesz! Törődj bele, Lora és felejts el! – mondta vissza se fordulva.

- Most rám kened az egészet? – kiáltottam felkelve én is. Remegtek a lábaim, de nem törődtem vele. – Miért mondasz ilyen ostobaságokat? Az emberek nem hagyják el a barátnőjüket, azért mert nekik így jobb lesz. –tájékoztattam tovább kiabálva, bár a hangom a végére elhalt, majd az új mondatban életre kelt és még hangosabban szólt. – Mond inkább azt, hogy nem szeretsz, és az nem fájna annyira! – még csak most vettem észre, hogy az arcomat könnyek nedvesítik be és egyre több folyik le az arcomon.

Visszafordult és rám nézett. Mintha egy pillanatra láttam volna felcsillanni egy kis érzelmet a szemében, de az azonnal eltűnt. Biztos csak képzeltem.

- Nem szeretlek. – hangzott el a halk válasz.

Tévedtem. Ez sokkal jobban fáj! Olyannyira kínzott, hogy elakadt a lélegzetem és zihálni kezdtem. A szoba forgott velem így hátráltam egy lépést és lerogytam a kanapéra. A szívem vadul vágtázott és alig láttam a könnyeimtől. Még hogy nem fájna annyira! Ez elviselhetetlen!

Felhúztam a lábam és összekuporodtam a kanapé, majd kitöröltem a könnyet a szememből, hogy lássam őt. Néztem, ahogy hátrafordul, elindul az ajtó felé, kilép, majd halkan becsukja maga mögött és annál sokkal 
nagyobb hangerővel koppant valami a mellkasomon, mikor szép lassan kilépett az életemből.