7. fejezet

Csak légy boldog! Én ülhetek a sarokban, de a te életed túl értékes ahhoz, hogy elvesztegesd!

7. fejezet

Harcok

Minden egyes lélegzet fáj ezen a nyomorúságos világon. A levegő égeti a torkom, szúrja a tüdőm, bombázza a szívem és tipor a lelkemen. Igen, félig vámpír vagyok, de tudom, hogy van lelkem. Csak romlott és szörnyeteg.

Egy lakatlan ház koszos, dohos ágyán fekszem körülbelül három napja, vagy több. Az idő- és mindenféle érzékem elhagyott. Két hete nem ettem, de nem érzem az éhséget. Hetente költözgetek tovább, egyszer egyre közelebb Lorához, egyszer egyre távolabb. Fogalmam sincs mit tegyek. Illetve tudom, mi a helyes, de nem vagyok képes nélküle létezni. Állandóan ő jár a fejemben, és csak kínzom vele magam, mert minden egyes gondolattól forró tűz égeti az egész lényemet és ilyenkor sok ideig mozdulatlanul, álmatlanul fekszem és az kacér mosolyára gondolok, az édes nevetésére, örök lelkesedésére - ami engem is feltöltött, mint mikor a közelében voltam - és az összetört, elkínzott arcára, amikor otthagytam a Cullen villában. Akkor jöttem rá, hogy mennyire is szeret engem. Furcsa volt elhinni, hogy egy csodálatos lány viszont szerethet majdnem ugyanazzal a hévvel és szenvedéllyel. 

Mostanra biztosan utál, gondoltam mindig, mikor egy-egy gyengébb pillanataimban visszaakartam térni hozzá. - Jól megvan ő nélküled is! - Csalódott benned, összetörted! Ki nem állhat! Ekkor mindig távolabb költöztem és további önkínzó gondolatokkal traktáltam a lelkiismeretem, hogy még véletlenül se engedjen vissza. Hisz mit mondana ez el rólam?! Otthagytam azzal a szöveggel, hogy nem szeretem, jobb lesz neki más, aztán fél év múlva visszatérek azzal, hogy: - Hé, bocsi tévedtem. Kész agyrém. Egy megkeseredett balek vagyok. Társaságom azóta csak a mókusok, szarvasok és egyéb erdei állat volt, amelyikek a találkozás után, mind holtan végezték. Meg sem fordult a fejemben, hogy találkozzak valakivel. Hetek óta nem is fürödtem, a hajam, mint egy nagy szénaboglya áll a fejem tetején és az öltözékem szakadt és véres. Elég ijesztő látvány lennék, bárki számára.

Meg aztán ki lenne rám kíváncsi? Azon kívül, hogy senki, senki olyan, akire én kíváncsi lennék. És csak egyetlen olyan személy van, akivel soha többé, nem találkozhatok, már pedig az az én életemben elég hosszú idő. Lora már biztosan régen elfelejtett és túljutott rajtam. Már biztosan van egy másik van egy új szerelme, aki normálisabb, biztonságosabb és ember. Abban azonban biztos vagyok, hogy olyat nem talál soha, aki annyira szereti őt, mint én. Hiába ő a legangyalibb, legszebb, legokosabb, leggyengédebb és legjószívűbb lény, akivel valaha találkoztam, de az én szerelmem iránta sokkal összetettebb, szenvedélyesebb és feltétlenebb, mint akármelyik másik szerelem. Kölcsönösen voltunk egymás legjobb barátjai, lelki társai, szülei, szeretői és testvérei. Úgy óvtam, mint a legféltettebb kincsem, úgy védtem, mint anya a lányát, úgy civakodtam vele, mint egy testvér, együtt sírtunk, nevettünk, mindent megbeszéltünk és egyikőnk problémájára is csak együtt találtunk megoldást és olyan hévvel, visszavonhatatlan, feltétlen szeretettel szerettem és szeretem, hogy ember nem tud úgy szeretni. Egyszerűen képtelen rá. A többségük képtelen az önzetlenségre és a megbocsátásra. Enélkül pedig nem lehet egy olyan szeretettel teli harmóniát kialakítani két ember között, mint ami köztem és Lora között volt. 

Ő egészen különleges volt. Ha mondhatok ilyet, ő nekem rendeltetett. Pontosan nekem lett teremtve; őszinte, gyönyörű, vidám,kicsit kelekótya, de lelkes és önzetlen. A nagy szívás pedig az, hogy én nem neki lettem teremtve. Egy ilyen tiszta és jó lélek, mint ő nem lehet együtt egy ilyet romlott és rossz lélekkel. Folyton folyvást fájdalmat okoznék neki. Nem tudhatnám teljes biztonságban még magam mellett sem, a Volturiról és más vámpírokról nem is beszélve... Én csak a legjobbat akarom neki. Az pedig egy normális emberi férj, egy gyermek, saját lakás és egy csodálatos élet, amit a szerettei között tölthet, amíg meg nem öregszik és meg nem hal. Ez az élet rendje. Ki vagyok én, hogy belerondítsak? Ki tehet egyáltalán ilyet? Senkinek nincs joga hozzá, hogy magához láncoljon egy embert - még ha az a szerelme is - és kizökkentse őt a megszokott életéből, hogy aztán örökké büntesse magát érte, hogy tönkretett egy életet. Az övéét, akit úgy szeretett.

A helyzet nyomorúságos. Megtaláltam a megoldást, de nem lehetek benne biztos, hogy ez a megoldás. Csak egyszer láthatnám, hogy mi van vele. Csak egyszer érezhetném még azt a derűs felhőt, amit mindig a közelében, egyetlen egyszer akarom érezni a teste melegét és a csókja ízét. Csak látni akarom, hogy túl van rajtam, nem változott meg és boldog valakivel. Talán meg kéne látogatnom. Nem! Vagy talán csak meglesni, úgy, hogy ő nem vesz észre. Nem, úgysem bírnád ki, hogy ne öleld megint magadhoz! 

Mostanában gyakran történik meg ez velem. Mikor hosszú ideig így lefekszek valahova, mozdulatlanul, csak gondolkodom és magammal vitatkozom. az erősebbik felem tudja, hogy nem szabad a szívemre hallgatni, de az mindig betolakszik, és véres sebeket ejt rajtam naponta, percenként...

Mozdulatlanul feküdtem tovább a sötétben és éreztem, hogy egy könnycsepp gördül le az arcomról. Hónapok óta nem sírtam. Már nincsenek ilyen kényszereim. Nincsenek testi reakcióim a benti harcokra, amit önmagammal vívok. Nem sírok, nem mosolygok, nincs arcmimikám, nem beszélek. A szememet is csak akkor tartom nyitva, ha az feltétlenül fontos.

Csak egy könnycsepp volt, de megrémisztett. A testem kezd visszatérni, de én nem akarom. Semmi kedvem ezekre a fölös dolgokra pazarolni az energiámat. Az belső harcaim sokkal jobban lefárasztanak. És nem testileg fáradok el, mert egész nap csak fekszem és fejemet sem mozdítom, néha még levegőt sem veszek. Viszont a szétmarcangolt lelkemnek, ami már így is el van alélva, minden másodperc fárasztó. Minden másodperc, olyan neki, mint egy hetven kilós testnek, aki kétszer futná le a maratont egyszerre. Csak az a baj, hogy ilyenkor nem jön álom a szememre. Félvér létemre ugyanis képes vagyok aludni, de az álmok miatt már hosszú ideje nem is alszom. Elbóbiskolok néha, de olyankor is félig a tudatomnál vagyok. Nem tudom teljesen kipihenni magam. Fáradok. A lelkem már nem bírja sokáig.

- Haló! - jött egy váratlan kiáltás a földszintről. A szemeim kidülledtek és azonnal felültem. - Tyler itt vagy? - kérdezte egy ismeretlen női hang. Ki ez? Honnan tudja a nevem? Honnan tudja, hogy itt vagyok?

A vámpír génjeimnek köszönhetően egy pillanat alatt lent voltam a földszinten és az idegennel néztem farkasszemet a sötétségben. Én támadó állásban álltam. Az idegen miatt is természetesen és, mert már régen nem találkoztam senkivel, akivel emberien kell viselkedni. az ösztöneimre hallgatok, mióta egyedül élek. Az ösztöneim mindig azt súgják, hogy ne bízzak.

- Á végre megvagy! - sóhajtott fel megkönnyebbülten a lány és felkapcsolt egy elég gyéren világító villanyt. Amikor az megvilágította a lány arcát, végre láthattam, kihez fűződik ez az ismeretlen hang. Egy alacsony, húsz év körüli, hosszú, szőke hajú lányt állt velem szemben. Ápolt volt és a ruhája is tiszta és új kinézetű, nem illett ebbe a koszos környezetbe. Az arca, olyan volt, mint a baba bőre, de a szeme vérvörösen világított. - Semmi gond, Tyler. - emelte maga elé a kezeit megadóan és a szemembe nézett. - Mindent megmagyarázok most, csak ülj le légyszíves és nyugodj meg. - mondta, majd mikor nem feleltem és nem változtattam támadó testtartásomon, a fejét oldalra fordította és a szemeit összeszűkítette. - Mikor vadásztál utoljára?

- Ki vagy te? - a hangom engem is megijesztett. Annyira rég nem beszéltem, hogy teljesen eltorzult, beállatiasodott a hangom, mintha egy oroszlán beszélne, aki megtanult beszélni. Láttam, hogy ő is megrémült, de az első ijedtség után, az arca aggódó kifejezést öltött. Nem tudtam elképzelni, hogy ki ez a nő, aki ennyire aggódik értem, mikor még nem is láttam életemben soha. 

- Ezt szeretném elmagyarázni. - mosolygott rám kedvesen. - Légyszíves ülj le, Tyler. - mutatott a rozzant kanapéra, ő maga pedig elment a konyhapulthoz és elmosott egy poros poharat, majd megtöltötte vízzel és felém nyújtotta. - Idd meg, hidd el jobb lesz.

Fél percig bizalmatlanul vizslattam a kezét. A belső harc újra elkezdődött. - Nem is ismered, honnan veszed, hogy rosszat akar? Egyébként neked már teljesen mindegy. - mondta az egyik. - Tépd szét és gyújtsd fel! Nem ismered, védd magad! - uszított a másik, de végül elfogadtam a pohár vizet.

- Köszönöm.- suttogtam, mert hang nem jött ki a torkomon. Felegyenesedtem és leültem, ahova utasított. Olyan érzésem volt, hogy ő jót akar nekem. Talán ismer, talán nem, de ahogy az egyik énem mondta. "Neked már teljesen mindegy."

- Igazán nincsmit. - mosolygott rám melegen. - Egy teát szívesebben csináltam volna, de gondolom nem tartasz egyik szétesett konyhaszekrényben sem filtert. Azt csodálom, hogy egyáltalán víz van ebben az egérlyukban.- nevetett fel csilingelően.

Nem válaszoltam, csak nagyokat kortyoltam a vízből és pár pillanat alatt az utolsó cseppig kiittam. Vizet már nagyon rég nem fogyasztottam, de most rájöttem, hogy szükségem van rá. Nem vagyok teljesen vámpír.

- Hozok még egyet. - mondta a lány mikor látta, hogy sóvárogva nézek az üres poharamra. Az ötödik pohár után végre elég volt és ő mellém ült a kanapéra.

- Ma este nagyon sok mindent meg kell magyaráznunk egymásnak. - mondta komolyan, de a halvány, szívderítő mosoly ott volt az arcán. - Ha mesélek neked magamról, akkor megtudod, hogy mennyire sok mindent. Napkeltekor pedig elmegyünk vadászni. Ahogy tudom és látom, de inkább olyan vega féle vagy. - motyogta, majd szégyenkezve lesütötte a szemét. - Hát én sajnos nem vagyok képes ekkora önmegtartóztatásra.

- Nem is könnyű. - mondtam már nagyobb hanggal.

- A nevem Clarissa Hart és azért vagyok itt, hogy segítsek. Te nagyon régen ismertél engem...

Boldoggá tennétek, ha véleményeznétek ezt a fejezetet. Csak őszintén! (: