4. fejezet

Ahhoz, hogy reagálni tudj egy másik emberre, ha fáj valami, ahhoz nagyon meg kell bíznotok egymásban.

Bizalom

A kávézó, ahova Jacob vitt minket, kívülről egyáltalán nem tűnt kávézónak. A város szélén volt egy sarkon, a közelében otthonos családi házak álltak sáros udvarral, kopott falakkal – biztos a sok esőtől.

A kávézó falai, amiket eredetileg talán pirosra festettek, most kikopott narancssárgának tűnt. Az ablakok párásak voltak, úgyhogy nem lehetett belátni. A bejárati ajtó szintén párás üveg ablakára nagy betűkkel, kézzel ki volt írva, hogy „NYITVA” és rögtön felette, pedig egy piros nyomtatott papírra fekete, kicsicsázott betűkkel, hogy „Lexi kávézója”.

- Egy jó barátunk kávézója. – magyarázta Jacob. – Egy kicsit lepukkant kívülről, de… - nem érettem miért magyarázkodik nekem.

- Jó hely. – szakítottam félbe.

- Hát igen… - habozott vigyorogva. – Van szebb is és jobb is a városba, de mi ide szeretünk járni.

Jacob kitárta előttünk az ajtót és előre engedett. A belső berendezés nagyon otthonos volt. Bal oldalt a fal mellett öt-hat piros ülésű boksz húzódott, a másik oldalon pedig egy kis pult, ami mögül egy szőke hajú, magas lány mosolygott ránk. Nagyon széplány volt, na persze annyira nem, mint Cullenék és Tyler. Jaj, már megint ő. Észrevétlenül lehajtottam és megráztam a fejem, hogy kiverjem a fejemből. Az ismeretlen lánynak nagy barna szemén egy leheletnyi fekete festék volt, a bőre hibátlanul fehér, gyönyörű szőke haja kiengedve az egyik vállára hullott. Magasabb volt, mint Rachel és én, de nem magasabb, mint Jacob.

- Szia Lexi! – üdvözölte Rachel, mikor Lexi asztalokat kerülgetve odajött hozzánk.

- Szégyelljétek magatokat! – rótta meg hangosan, miközben ölelgette őket. Néhány vendég rosszallóan rápillantott az éles hangú lányra, akinek öröm hangja beterítette a kis helyiséget. – Jó rég voltatok már nálam!

- Már hiányoztál, Lexi! – mondta Jacob mélyen nevetve.

- Sajnáljuk, hogy nem jöttünk, de Jake csak mostanra tudta összerakni ezt a kocsit. A régebbit eladtuk. – komorodott el Rachel. Lexi legyintett egyet.

- Na és kit hoztatok? – emelte kíváncsi tekintetét rám.

- Helló! Lora Dawson vagyok. Örülök, hogy megismerhettelek. – mosolyogtam rá. Olyan izgatott és élénk kisugárzása volt, hogy úgy éreztem bármelyik percben elkezdtet ugrabugrálni örömében vagy össze-vissza pattogni, mint egy gumilabda. Ugyanolyan pörgős lánynak tűnt, mint amilyennek Alice Cullen-t ismertem, mint amilyen valaha én is voltam.

- Alexia Johnson vagyok. Üdvözöllek a kávézómban. Huh… Imádom a kabátodat! –sikkantott fel és megtapogatta az anyagát. – Nem fázol benne odakint? – kérdezte tágra nyitott szemmel és a ki mutatott az ablakon. Szállingózott a hó.

- De igen. – mondtam és a gondolattól kirázott a hideg, pedig idebent jó meleg volt.

- Floridai a csajszi. – magyarázta Rachel Lexi-nek.

- Akkor értem. – bólogatott együttérzően. - Volt nekem is egy Floridai barátom. Egy seggfej! – közölte. – Persze ez nem mindenkire vonatkozik. – mentegetőzött rám nézve. – De ő tényleg az volt. – fintorgott. – Nap barnára sült, izmos hasú, szőke és kék szemű, gazdag, szörfös fiú. – áradozott. – Nulla ésszel, humorral és udvariassággal. – sorolta fintorogva és a kezén számolta a rossz tulajdonságokat. – A szülei megtömték pénzzel, de a Floridai egyetemre is csak úgy jutott be, hogy lefizették a fél tanári kart. Aztán mikor itt voltak – mert a pénzes apjának errefele volt munkája – megkérdezte, hogy nem-e akarok én is velük menni Floridába, meg, hogy majd nekem is kifizeti az apja a sulit, ha esetleg nem akarnának felvenni. – Rachel hangosan felkacagott, Lexi mondókáján. – Ne nevess Rach! Most jön a legjobb rész. – figyelmeztette mosolyogva. – Szépen beolvastam neki. Megmondtam neki, hogy menjen a fenébe a pénzével és, hogy növessze meg az agyát, mert a bicepsze lassan nagyobb lesz nála. – fejezte be meséjét és kielégülten összedörzsölte a kezét.

Jacob, aki eddig már alig bírta visszafogni magát, felnevetett, Rachel pedig rosszallóan csóválta a fejét, de közben mosolygott. Én is elmosolyodtam. Lexi egy elégedett vigyorral állapította meg, hogy rövid életismertetője nagy hatást keltett.

- Rendelhetünk? – kérdezte Jacob vigyorogva, majd a derekamnál fogva előretolt – kissé gyanús volt ez a mozdulat és nem csak nekem, Rachel is Jacob derekamon nyugvó kezét figyelte- és odavezetett az egyik boxhoz. Én ültem belülre, Rachel velem szemben, Jacob pedig mellém. Lexi odaállt elénk és érdeklődőn nézett ránk egy jegyzettömbbel és egy tollal a kezében.

Én egy forró mézes teát kértem, remélve, hogy az jót tesz a torkomnak és egy ki péksüteményt. Lexi nagyon is jó felszolgálónak bizonyult. Egyszerre főzte a kávét és sütötte a rántottát, miközben vette fel a rendelést az új vendégektől. Ahhoz képest, hogy nem tűnt túl felkapottnak a hely, mostanra szinte már tele volt és Lexi nagyon jól csinálta a dolgát.

- Hát igen, szeretem ezt a kávézót. – mondta, mikor egy szabad percében leült mellénk. – de csak szünetekben vagyok itt, amúgy apué a kávézó, én csak besegítek, amikor nem az egyetemen vagyok. – mondta és már indult is, mert közben új vendég érkezett.

- Na, milyen helyre hoztalak? – kérdezte vigyorogva Jacob, miközben a kávéját szürcsölte.

- Aranyos ez a kis kávézó és Lexi is nagyon… - egy pillanatra nem találtam rá szavakat. A megfelelő az lett volna, hogy Alice-es, de ők nyilván semmit nem értettek volna belőle.

- Hát igen, ő már csak ilyen. – mosolygott Rachel.

- Már jobban vagy? Bevetted a gyógyszereket? – kérdezgetett Jake.

- Igen, csak a torkom fáj még. – panaszoltam. Sejtettem, hogy nem fog elmúlni rögtön, ha beveszem a gyógyszert és iszok egy pohár teát, de azért reméltem.

- Lexi. – szólt neki Jacob. A pult mögött nekünk háttal álló magas lány hátrafordult, a kezében egy pohárral és figyelmesen nézett Jacobra. - Egy pohár tea. – tátogta artikulálva, hogy ne kelljen az egész kávézón át kiabálnia. Lexi vigyorogva bólintott és visszafordult.

- Nekem már nem kell több tea. – figyelmeztettem. Bár jólesett túlzó gondoskodása.

- Hát pedig már kértem. – mondta tettetet megbánással. – Ugyan, ez csak egy pohár tea és még jobb is lesz tőle a torkod.

- Úgy sincs más választásom. – sóhajtottam.

- Nincs. – mosolygott és gyönyörű sötétbarna, derűs szeme, - ami annyira hasonlított a húgáéra- mélyen az enyémbe fúródott. Ahogy ott egymás mellett ültünk szorosan a szűk boxban és néztük egymást már egy ideje megfeledkezve Rachel-ről kissé túl félreérthetőnek tűnt ez a helyzet. Kissé égő arccal kapkodtam a tekintetem ide-oda, majd pillantásom, megállt az ablakon. Odakint már szakadt a hó és jó pár centis csúszós jégréteg fedte az utat.

- Szörnyű az idő. – jegyeztem meg. 

- Az bizony és a te kis kabátkád nem fogja sokáig bírni. – közölte Rachel. Védtem volna én szeretett kabátomat, de sajnos igaza volt. Ezt nem ilyen helyre találták ki.- Igen, lehet, hogy ma megnézem, mikor megy haza repülő. – motyogtam. Mi értelme lenne itt maradnom?

- Ilyen hamar? – dünnyögte Jacob a csüggedten. – Mármint tudom, hogy a barátnőd miatt jöttél, de ha már így alakult… - de a végére elhallgatott. Beszívta alsó ajkán és az asztallapra meredt.

- De ameddig maradsz. Akár egy éjszakára is, muszáj nálunk aludnod, ugye tudod? – kérdezte Rach, bár nem hiszem, hogy lehetne rá választási lehetőségem. – Nem aludhatsz megint abba a kis motelbe. Nem olyan királyi házunk van, de azért mégis jobb, mint egy üres szállodai szobába egyedül.

- Igazad van. – suttogtam, mert a hangom nem találtam. Remegve bólintottam és a félig megevett szendvicsemre koncentráltam. Éreztem, hogy továbbra is engem figyel, így vigyáznom kellett minden arcizmomra, hogy ne lepleződjek le.

Teljesen olyan érzésem van, mintha Rachel nem csak úgy véletlen dobálózik olyan szavakkal, amik telibe találnak. Szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy átlát rajtam. Eddig azt hittem, hogy elfelejtették a kocsiban történő fájdalmas vallomást és annak folytatását, de úgy látszik, a fiatalabbik testvér nem hagyja annyiban. Talán érdekli, mi van velem. Hogy miért vagyok a padlón, de hogy tudhatja, hogy mivel leplezhet le?

A maszkom megtörni látszik, de azért nem fogom, olyan könnyen adni magam. Nem bízhatok meg mindenkiben. De hát senkiben nem bízok! – kiabáltam magamban. – mindenkit elüldözök magamtól, mert bezárkózom, és nem bízok senkiben. De így nem lehet élni. Barátokat kell szerezni és azt csak úgy lehet, hogyha bízok. Bizalommal kell fordulni feléjük, addig, amíg nem vernek át. Miért olyan nehéz ez?

A szívem darabjai széthullottak, összerakni már nem tudom, de talán felszínen még mindig élvezhetem az életet. És ehhez kell adnom egy darabot a szívemből a barátaimnak. Az már z ő dolguk, hogy mit tesznek vele. Óvják? Védelmezik? Vagy összetörik? Már úgy sem számít. Ennél jobban nem fájhat.

- Ne haragudjatok, hogy ennyit késett a tea, de bekrepált a kávéfőző és muszáj volt kezdenem vele valamit, mert az a vendég ott – folytatta Lexi suttogva és az egyik boxban ülő nagydarab, mogorva arcú férfira mutatott. – ritka nagy barom és nem szereti, ha kések valamiért. – fintorgott. – Egyszer már mondtam neki, hogy nem vagyok varázsló, hogy csettintésre készüljenek a dolgok, de ez meg szólt apunak, aki persze megvonta a fizetésem. – itt égnek emelte a szemeit. – A vendéggel nem bánunk így, Alexia. – utánozta apja mély hangját és egy hozzá illő arcot vágott. Nagyon mulatságos volt – Türelmesnek kell lenned, ha ezen a pályán akarsz majd elhelyezkedni. – félresöpört az arcából egy odatévedt tincset és letette elém a teát. – Kértek még valamit? – fehér kötényéből kihúzta a jegyzettömböt és tollat.

Jacob Rachel-re nézett, aki csóválta a fejét, majd rám.

- Egy kávét elvitelre. – mondtam Lexi felé nézve.

- Én pedig olyan karamellás kekszet kérek, amit a kávéhoz szoktál adni és a számlát. –vigyorgott Lexire.

- Az enyémet külön, légyszi. – szóltam gyorsan.

- Dehogyis. –tiltakozott Jacob. – Egybe hozd Lexi.

- Nem, Jacob. Köszönöm, de ezt már igazán nem kell.

- Lexi, ne hallgass rá! Egybe hozd. – mondta nyugodtan Jacob.

- Lexi… - mondtam volna, de félbeszakított.

- Hozom a kávét, mire visszajövök, egyezzetek meg! – azzal eltűnt.

Mérgesen néztem Jacob -ra.

- Ne nézz így rám! – vigyorgott. – Csak kedves akarok lenni. – egy kicsit meglágyult a szívem.

- De Jacob, eddig is olyan…

- Szerintem hagyd rá! – tanácsolta Rach. –úgy sem fog engedni ebből és nem halsz bele, ha most az egyszer kifizeti. – mosolygott. – Ő már csakilyen makacs.

- Hé! – csattant fel Jacob. – Kinek a húga is vagy? – jót kuncogtam rajtuk.

- Itt a kávé. – jelent meg az asztalnál Lexi és letette elém a kávét. – Ki fizet?

- Én. – vigyorgott Jacob.

- Valahogy sejtettem. – letette a számlát és Jacob kifizette. – Mi a tervetek mára? – kérdezte csillogó szemekkel.

- Mikor végzel? – kérdezte Rach.

- Délután négykor. Valakinek valami ötlete? – nézett végig rajtunk.

- Esetleg bemehetnénk Seattle-be. - vetettem fel egy ötletet. Jó ötletnek tűnt újra járni a boltokat, de most új társaságban. Bíztam benne, hogy jó lesz. -  Vennem kéne egy melegebb kabátot.

- Milyen jó ötlet! – vidult fel Lexi. – Rach?

- Benne vagyok. – majd mindenki Jacob -ra nézett.

- Én ebből most kimaradok. – vigyorgott. – Inkább nekiállok összerakni egy motort.

- Tedd azt! – vágta rá Lexi fintorogva. – De te fogsz ki maradni a jóból.

- Kisasszony! – szólt ide az egyik vendég.

- Azonnal megyek. – mondta Lexi.

- Ötre érted megyünk! – jelentette ki Rach.

- Remek! –tapsikolt örömében, azzal ment is felvenni a rendelést.

Rachel még evett, úgyhogy én is elkezdtem szürcsölni a kávémat.

- Kimegyek a mosdóba. - motyogta Jacob és felállt. - Egy perc és jövök. - azzal el is tűnt.

Egy pillanatra beállt Rachel és köztem a kínos csend, mert eddig igazából Jake volt a társaságunk lelke. Most csak üresen bámultam a padlót vagy az asztallapot és szürcsöltem a kávémat. Rachel pedig engem nézett, láttam a szemem sarkából, mert ránézni azt már nem mertem. De az, hogy már akkor is éreztem magamon a pillantását, mikor nem is láttam, hogy néz nagyon zavaró volt. Reflexszerűen hajtottam le a fejem még mélyebbre.

- Szóval mi a baj? - szólalt meg váratlanul.

- Tessék? - kérdeztem értetlenkedve.

 Egy ideje feltűnt, hogy Rachel furcsán titokzatosan beszél, de azért eddig értettem is belőle valamit. Úgy éreztem magam, mint aki egész eddig aludt és nem tudta, hogy beszéltek hozzá. Összehúzott szemekkel ráemeltem a tekintetem.

Töprengve figyelte a mozdulataimat, az arcizmom minden rezdülését. Egy pillanatra Tyler jutott eszembe. Ő egy pillantásból meg tudta állapítani, hogy mi jár a gondolataimban. A gondolatot, rögtön elvetettem, mert éreztem, ahogy az arcom kelletlenül összerándul. Rachel töprengő arca gyorsan átváltott, amint látta a szenvedő arcomat és már az előző kérdését is pontosan értettem. Lehet, hogy Jacob elfelejtette, hogy a kocsiban megígértem, hogy beszélek Tylerről, de Rachel nem. Az arcán felismerés villant át, majd sötétbarna szemével továbbpásztázta az arcom, gyanakodva. Úgy éreztem magam, mintha attól kéne félnem, hogy a gondolataimban olvas.

- Tudod, miről beszélek! A kocsiban megígérted, hogy mesélsz. - mondta ezzel biztossá téve engem előző gondolatmenetem igazában.

- Tudom. - mondtam határozott hangon, de féltem.

 Nagyon, nagyon féltem, újra. Először is nem akartam róla beszélni. Másodszor pedig, szimpatikus ide vagy oda, nem bíztam benne. Hiába, a pillantása olyan megértő és  jóindulatú, mégsem tudtam bízni benne. Egyszer már bedőltem egy ilyen szempárnak. Csak az még ennél is gyönyörűbb volt. Szerelmes, őszinte, kedves, törődő és figyelmes. Hihetetlen, hogy egy ilyen szempár igaz legyen. Hát nem is volt az. Ilyen jó nem lehet, legalábbis az enyém nem.

- Figyelj, tudom, hogy valami szörnyű történt veled. – szögezte le. – És nem akarlak feldúlni, mert látom, hogy így is ki vagy készülve érzelmileg és nem bízol bennem. – nyitottam a szám, hogy mentegetőzzek, de feltartotta a kezét, hogy elhallgattasson. – És igazad is van. Nem haragszom ezért! Tudom, hogy milyen ez. Senkiben nem bízol, nincs, akivel meg tudd beszélni és közben fáj. Szörnyen fáj, minden pillanatban. – suttogta már a végére.

- Honnan…? – hang nem jött ki a torkomon. Csak tátogni tudtam. Ezzel ellenben a könnycsatornáim beindultak. Egy jó dagadt könnycsepp gördült le az arcomon, de többet nem engedtem.

- Gyanakodtam, már mikor először megláttalak. – motyogta. – És bebizonyosodtam, mikor a kocsiban meséltél róla. Lehet, hogy sokat hallgatok, és nem vagyok túl bőbeszédű, de felismerem az ilyet. Én is átestem ezen az időszakon. – mondta mélyen a szemembe nézve.

- Az édesanyád. – suttogtam és a szám elé tettem a kezem.

- Gondoltam, hogy Jacob már mesélt róla. Tudod, nagyon kedvel téged. – mosolygott, de nem volt őszinte mosoly. – Nagyon rossz volt, mikor meghalt, de több mint egy év elmúlt. Tovább kell lépni.

- Szóval a fájdalom… elmúlik? – kérdeztem reménykedve.

- Nem. – csóválta a fejét. – Csak azt ne várd, hogy egyszer csak elmúlik. Attól még rosszabb. – sutyorogta és előrébb hajolt az asztal fölé. Letettem a kávét remegő kezeimből és a könnyeimet törölgettem, amik időközben kicsordultak. – Meg kell szokni, hogy már ez is az életed része. Mint egy maradandó seb. Nem tudsz mit tenni ellene, Drága. Nincs az a gyógyszer, ami gyógyítaná az összetört szívet.