3. fejezet

Ha próbálnálak, se tudnálak elfelejteni.

 Minden, mi volt, bennem él, a szívem úgysem engedi.

Rémálom

- Lora! – szólított egy nagyon ismerős, számomra kedves, lágy hang. – Hol vagy, kicsim? – a hangja már aggódva csengett, de így is gyönyörű volt.

Éreztem, ahogy a szívem vadul dobol, és a légzésem felgyorsul. Az Ő hangját hallom. Teljesen biztos vagyok benne, de akkor hol van? Semmit nem látok ettől a ködtől. Mindent beborított, mintha liszteső esne. Nem látok ki a függönye alól, még egy kis árnyékot, vagy apró jelet sem látok, hogy valaki lenne körülöttem.

- Tyler? – sutyorogtam a semminek, bár az életemet is felmertem volna rá tenni, hogy az Ő hangját hallom. Vártam, hogy válaszoljon, de semmi. Kétségbeesetten szólítottam még egyszer, de most már hangosabban. – Tyler?!

Újra körbeforogtam, de semmit sem láttam. Elindultam előre, de továbbra is ugyanaz fogadott, a nagy fehér semmi. Tehetetlenségemben a hajamba túrtam és idegesen nyöszörögtem valamit, amit még én sem tudtam értelmezni.

- Tyler! – kiáltottam könnyezve. Nem igaz, hogy elveszítettem megint. Pedig már hallottam is. Olyan közel volt, éreztem.

Hátra fordultam és elkezdtem futni össze-vissza, mindenhol csak a fehérséget láttam. Zihálva kanyarogtam ide-oda, de mindig ugyanaz volt előttem.

- Itt vagyok, Drága! – szólalt meg hirtelen a hátam mögül.

Mint a villám úgy fordultam meg. És tényleg ott volt. Pár méterre tőlem ott állt a fehérségben. Furcsa, mert most valahogy más volt, az arcvonásai sokkal homályosabbak voltak és nem igazán tudtam kivenni, hogy pontosan, milyen arany árnyalatú a szeme. Ideig csak néztem és csodálkoztam, de aztán észbe kaptam. Itt van, én meg erre pazarolom az időt?! – tromfoltam magam. Tyler elmosolyodott és kinyújtotta felém a kezét, mintha olvasott volna a gondolataimban.

Gyors léptekkel megindultam felé, de a végén már rohantam. Kinyújtottam felé a kezem, de mikor egymáshoz értünk, ledöbbentem. A tenyeremmel próbáltam megfogni az övét, de az olyan volt, mint a fehér köd, átcsúszott rajta a kezem. Olyan volt, mint… mint egy szellem. Ránéztem az arcára, közelebbről nézve már egészen látszott, hogy milyen homályos és valótlan.

Mikor észrevette, hogy mennyire csüggedt lettem, már ő sem mosolygott. Felemelte csak félig látszó kezét és végigsimította az arcomat. A hatás nem maradt el. A szívem egy ütemet kihagyott, majd még gyorsabban vert. Mintha ezt is hallotta volna, megjelent az arcán egy elfojtott mosoly.

- Sajnálom. – mondta a szemembe nézve. Először nem értettem, hogy mire mondta, de aztán észrevettem, hogy egyre homályosabb lesz. Szinte kezd eggyé válni a köddel.– Ég veled, Lora!

- Ne, kérlek! Szeretlek! – suttogtam, mert egyelőre nem találtam a hangom. Szomorúan rám mosolygott még utoljára és teljesen eltűnt. – Tyler! – kiáltottam sírva és utána kaptam a kezem, de már csak a levegőt kapkodtam.

A csörgő telefon jelentette a megváltást, az ébresztett fel a rémálomból. Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok és a fejem is majd’ széthasadt. Gyorsan felültem, hogy megnézzem ki az ilyen korán, de ettől csak megszédültem és visszahuppantam a párnák közé. Tyler homályos arca emelkedett a szemeim elé, de gyorsan elkergettem. Nincs időm ezzel törődni. Bár a fejemből egy időre kivertem, valahol ott a szívem közelében, mintha mégis valami nagyon fájna. A fejem fogtam, mert még fekvő helyzetben is forgott velem a szoba. A telefon abbahagyta a csörgést, de mire nyúlhattam volna érte, hogy visszahívjam korai hívómat, újra nekikezdett a zenélésnek.

- Haló? – szóltam bele és magam is meglepődtem, hogy milyen rekedt a hangom.

- Lora? Hol vagy? Miért nem hívtál tegnap? – dorgált meg anyu. – Mi újság Forks-ban? Megtaláltad Belláék házát? Ugye nem kértek sok pénzt a taxiban? Voltál már Seattle-ben? Elvileg ott van egy hatalmas bevásárló központ! Mindenképp be kell nézned! – önfeledt csicsergésétől szinte még jobban fájt a fejem.

- Igen, én vagyok az anyu. – mondtam kómásan és halkan fojtattam. – Forks-ban hideg van. Belláék-nál még nem voltam, mert későn ért ide a repülő és inkább bejöttem egy motelbe. – ez nem teljes hazugság volt. Csak amolyan félhazugság. – Seattle- hoz sem volt idő.

- Most keltél fel? Olyan rekedt a hangod.

- Aha, de szerintem megfáztam. – a torkom szörnyen kapart, a fejem még mindig úgy fájt, mintha tegnap este szét verték volna és már most éreztem, hogy szükségem lesz legalább három csomag százas papírzsebire.

- Keresd meg Belláékat! – unszolt. – Az anyukájának biztos van valami gyógyszere.

- Rendben. –motyogtam. – Mi újság otthon? – tereltem a témát. Én ugyan nem megyek el még egyszer drága barátnőmék üres házához.

- Minden rendben. – felelte. – Apu korán ment dolgozni, de azt üzeni, hogy puszil, és majd ha lesz, ideje felhív.

- Én is puszilom. – motyogtam halkan. Na, ja! Úgy sem fog hívni. Az ilyen ígéreteknek már rég nem hiszek.

- Átadom. – csicseregte.

- Most megyek, összeszedem magam és megkeresem Bellát. – hazudtam egyszerűen.

- Rendben, kicsim. Add át üdvözletem nekik.

- Oké. Szia, anyu!- búcsúztam el.

- Szia, Drágám! Vigyázz magadra! – majd a vonal megszakadt.

A telefont letettem magam mellé az ágyra, én pedig lehunytam a szemem és így próbáltam egy kicsit megfeledkezni a fejfájásról. Most már sikerrel vissza tudtam emlékezni a tegnap történtekre és miután leesett, hogy nekem nyolckor lent kell lennem indulásra készen a szálloda ajtajában. Nagy erőfeszítésembe tellett, míg felemeltem egy kicsit a fejem és ráhunyorítottam a szoba falán lógó órára. Egy kis idő kellett, hogy eljusson a tudatomig, hogy kerek öt perc múlva lent kell lennem. Azonnal kipattantak a szemeim és, mint a szöcske, úgy ugrottam ki az ágyból.

Lehetetlen volt, hogy nyolcra elkészüljek, de mit fognak gondolni rólam? Csodálatos bemutatkozás lesz.

Rohantam a fürdőbe, gyorsan megfröcsköltem az arcom egy kis hideg vízzel, aztán már kezdtem is fogat mosni, gyorsan átfésültem a hajam és a sminkkel inkább nem bíbelődtem. A fürdőben körülbelül három perc alatt végeztem. Rohantam a bőröndömhöz, közben ledobáltam magamról a pizsamát. Gyorsan átkutattam minden zugot, hátha mégis van benn valahol egy kis pirula, ami egy kicsit enyhíti a torkom és a fejem fájását, de sehol nem találtam. Sietősen húztam fel magamra, ami kezem közé ért, pedig régebben mindig hosszas töprengés kellett, hogy mit vegyek fel. Most csak úgy spontán kivettem egy fekete farmernadrágot, egy pólót és egy kis kardigánt. Hiába kutattam a mély bőröndbe, ennél melegebb ruhadarabot nem találtam. És a kabátom is Jacob autójában maradt.

Ránéztem az órára, tíz perce lent kéne lennem. Lehet, hogy nem is várnak már rám. Lehet, hogy megunták a várakozást és elmentek ketten a kávézóba, amiről fogalmam sincs, hogy hol van.

Felkaptam a táskám és a vállamra kanyarítottam. Nem érdekelt, hogy lehet, hogy odakint jégszoborrá fogok változni és valószínűleg még jobban megfázok. A fejem még mindig úgy fájt, mintha dobnak használnák. Majd gyorsan bepattanok a kocsiba és megmelegszek. – gondoltam, miközben már száguldottam le a lépcsőn. A recepciós lány mosolyogva köszöntött és elvette a szobakulcsot.

Gyors léptekkel mentem az ajtó felé és a szemem sarkából láttam, hogy néhány ember összevont szemöldökkel nézett rám, és úgy néztek, mintha megőrültem volna. Valószínűleg a hiányos öltözetem miatt.

- Várj még, Rachel! – csendült fel az ismerős, derűs hang, amikor kiléptem a hidegbe. – Biztos mindjárt itt lesz!- bizonygatta valakinek. Melegség járta át a szívem, azért is, mert még mindig itt vannak és, mert Jacob így is a védelmemre kelt, hogy alig ismer és ilyen sokat késtem.

- Jacob, már tíz perce várunk rá. – mondta egy lány, de addigra Jacob már észrevett és vigyorogva közeledett. Én is elindultam feléjük.

- Jó reggelt! – üdvözölt Jacob, kezében a kabátommal, amit azonnal felsegített. A kabát száraz volt és meleg.

- Sziasztok! – mosolyogtam kicsit bátortalanul. – Köszönöm. –hálálkodtam a kabát miatt.

- Ugyan. – legyintett és az autó felé terelt, ahol egy hosszú, barna hajú, gyönyörű lány állt. Vonásai hasonlítottak Jacobé –ra és neki is ugyanolyan egyenletes kreol színű bőre volt. Nem éppen a legdivatosabb ruhákat viselte, de az biztos, hogy nem fázott benne úgy, mint én.

- Szia! Rachel Black vagyok. – húzta mosolyra telt ajkait és közelebb jött, hogy megöleljen.

- Lora Dawson. –motyogtam ölelés közben.

- Tudom. – somolygott. – Már sokat hallottam rólad. – mondta, mire éreztem, hogy arcomba szalad a vér. Jacob mesélt volna rólam? Mégis ki más?

- Menjünk. – terelt be minket Jacob a kocsiba. Azzal a kocsival, mentünk, amivel tegnap hazahozott. Most én ültem hátul, Rachel elől, Jacob mellett.

- Először beugrunk gyorsan egy gyógyszertárba? – kérdeztem, mikor Jacob elindította a kocsit.

- Miért, mi a baj? – kérdezte Jacob. Láttam az arcát a visszapillantó tükörben. Szemeiben aggódást láttam és a szemöldökét összevonta.

- Szerintem tegnap este megfáztam. – magyaráztam.

- Mert ilyen kis vékony ruhákban jössz el Forks-ba. Pedig tudtad, hogy itt ilyen hideg van. - dünnyögte Jacob.

- Majd délután elmehetnénk Seattle-be. – ajánlotta fel Rachel. – Vásárolhatnánk néhány melegebb ruhát neked. Néztem ezt a kabátot. Nagyon szép, de ez nem Forks-ba való. – állapította meg.

- Az jó lesz, én is gondoltam rá, de még nem tudom, hogy meddig maradok, szóval nem akarok előre pénzt költeni, ha nem is leszek itt még pár napot. – magyaráztam.

- Értem. – mondta elszomorodva Rachel. Úgy, ahogy a bátyjának, neki sem állt, jól ha nincs rajta az a szokásos mosoly. – De azért elmehetnénk csak úgy nézelődni vagy valami?

- Persze. – vágtam rá mosolyogva. – Régebben imádtam vásárolni. Örökké mentem volna.

- Régebben? – kérdezett vissza Jacob.

- Igen. – motyogtam, majd kis habozás után folytattam. – Történt… valami, amitől nagyon kiborultam.  Szó szerint valami depressziós korszakba kerültem. Még most is állandóan érzem, hogy hiányzik és próbálok felejteni meg elfogadni, ahogy sokan tanácsolták, de nem megy. Csak még rosszabb. – Lehet, hogy nem lett volna szabad ennyire kitárulkozni? Ilyenkor túlsebezhetőnek érzem magam. Lehet, hogy a nagy szám miatt megint a padlóra kerülök?

- Mi történt? – kérdezte halkan Rachel. Jacob az alsó ajkát szívogatta és homlok ráncolva meredt ki a szélvédőn. Valamin nagyon elgondolkozott.

- Megjöttünk. – szólalt meg hirtelen Jacob és kiugrott a kocsiból, hogy ajtót nyisson nekem.

- Majd a kávézóban elmesélem. – mondtam Rachel - nek, az előző témával kapcsolatban, bár reméltem, hogy elfelejti.

Nem titkos a dolog, hogy ne mondhassam el nekik, de nem szívesen beszéltem róla senkinek. Túlságosan fájt még rágondolni is. És a legújabb rémálmom hatása is még java részt bennem van. Fölösleges fokozni ezeket az érzéseket. A remény még mindig bennem van. Azt már nem tudom, hogy az iránt, hogy elfelejtem, és a hiánya elmúlik, vagy az iránt, hogy visszajön, és újra szeret.