2. fejezet

"A mosollyal az ember fényt gyújthat önmagában. Reménnyel töltheti meg a lényét, és ezt a reményt másokra is átsugározhatja."


Jacob 

Óriási vigyora engem is mosolygásra késztetett, de amint végig gondoltam a mondatot rájöttem, hogy milyen szerencsétlen helyzetbe kerültem. Az éjszaka közepén, csupán a hatalmas bőröndöm társaságában kószálók, valami ismeretlen helyen, az erdő közepén és csak, hogy teljes legyen a káosz, még egy hóviharba is sikerül belekeverednem. Hirtelen nevetségesnek kezdtem érezni ezt az egészet és legszívesebben bőgve bújtam volna el valami sötét lyukba, ahonnan soha nem kellene kijönnöm.

- Ez hosszú történet. – motyogtam halkan, amit még én is alig hallottam az autó hangos motorjának zajától, de ő valószínűleg meghallotta, mert a homlokát ráncolva válaszolt:

- Hát szerencsére sikerült elég messzire kerülnöd a várostól, úgyhogy körülbelül fél óra, míg visszaérünk, talán több, elnézve, hogy a hó egyre jobban esik. – és talán még több, mert ezzel a kocsival csak ötvennel tudunk menni. – jegyeztem meg magamban. – Szóval van elég időm, míg végig tudlak hallgatni.

Mosolygós arcából áradt a vidámság, még akkor is, ha éppen nem mosolygott és ez a vidámság ragályos volt. Úgy átitatott engem is, mint a kocsiban tengő meleg és szempillantás alatt kiűzte belőlem az elkeseredettséget.

Barna szeme az utat kémlelte, ami már alig látszott a sötétben és az autó világítása sem segített sokat, mert a fény sok-sok gyémántként csillogott vissza a vastag hórétegről, ami mindent beborított, ő mégis olyan magabiztosan vezetett, mintha nem lenne odakint vagy húszcentis hó, alatta pedig csúszós jégborítás. Lehet, hogy ha valaki más ülne itt mellettem a kormány mögött, akkor féltem volna, hogy nekimegyünk valaminek, vagy becsúszunk az árokba, de valahogy ő annyira nyugodtnak és határozottnak tűnt, hogy ez engem is gondtalanná tett.

Ez pillanatra elfordította a fejét és rám nézett, majd vissza az útra és elmosolyodott. Ez kizökkentett a gondolataimból és rádöbbentett, hogy eddig csak az én válaszomra várt, én meg egész eddig őt bámultam. Abban a pillanatban őszintén örültem a sötétnek, mert az arcom égni kezdett és biztos voltam benne, hogy mostanra már úgy nézek ki, mint egy szépen megérett paradicsom.

- Ha nem akarod elmesélni, akkor nem muszáj, csak elég zaklatottnak tűntél és…

- Egy barátnőmet jöttem meglátogatni. – vágtam közbe gyorsan, nehogy magyarázkodásba kezdjen.

- És nem találtad a házat?  Ezt előbb is mondhattad volna! Ha megmondod, a címet szívesen elviszlek. Jól ismerem a környéket!– ajánlkozott rögtön. Azon tanakodtam, hogy lehet valaki ennyire jólelkű és odaadó. Még soha nem látott és mégis ennyire kedves velem. Furcsának tartottam, de jól esett. Velem még a saját szüleim sem törődnek ennyire. Talán ilyen kicsi városban mindenki ehhez szokott hozzá, de lehet, hogy csak az ő természete ilyen.

- Már mindkét háznál voltam, de nem volt sehol senki. – motyogtam szomorúan.

- Ezt hogy érted?

- Először a barátnőm és az édesanyja házába voltam, de zárva volt, aztán elmentem taxival, annak a családnak a házához, akikkel annyira jóban vannak, de ott sem volt senki és az a ház ki volt ürítve, látszott, hogy már jó ideje nem járt ott senki.

- Miért nem hívod fel?

- Már hónapok óta próbálom elérni telefonon, de ki van kapcsolva és nem hív vissza. Ezért gondoltam, hogy meglátogatom, de lehet, hogy már elköltöztek. – ahogy kimondtam egyből tudtam, hogy igazam van. Már éppen kezdtem volna megint magamba zuhanni és gondolataimba merülve elmerengni azon, hogy milyen szörnyű egyedül is lettem, megint, de Jacob szóval tartott és nem hagyta, hogy elhallgassak.

- Hogy hívják a barátnődet? Ha régóta lakott itt, akkor lehet, hogy ismerem.

- Bella Swan, de nem olyan rég költöztek ide. – mondtam, de azért bíztam benne, hogy mégis ismerte.

- Hmm… Azt hiszem, ismerem. – maga elé nézve, homlokráncolva gondolkodott, míg én lélegzetvisszafojtva vártam a fejleményeket. – Nem ő a rendőrfőnök lánya? – kérdezte kis töprengés után. – És annak a… Cullen gyereknek a barátnője? – színtiszta undorral ejtette ki a család nevét. Nem értettem, miért. Egyszerűen nem tudtam elképzelni olyan embert, aki ne szeretné őket, de most nem kérdeztem rá.

- Igen ő az! – örvendeztem. – Tudsz róla valamit?

- Hónapok óta elköltözött az édesanyjával, a húgával és Cullenékkel együtt. – fintorgott.

- Oh… - míg nem voltam biztos benne, hogy elköltözött, nem fájt ennyire az üresség, de most mintha belül sikított volna valami, hogy nem bírja már.

- Sajnálom, hogy feleslegesen jöttél ide… honnan is?

- Phoe… Phoenix-ből. – még ezt az egy szót sem tudtam kimondani, anélkül, hogy a hangom ne csuklott volna el. Sőt, már az is nagydolognak számított, hogy nem kaptam itt rögtön sírógörcsöt. Na, hol van már az a sötét lyuk, ahova elbújhatok?

- Akkor már értem, hogy miért csak egy ilyen vékony kabát volt rajtad. – mondta fejcsóválva vártam, hogy elmosolyodjon, de komor maradt. Mióta elhangzott a Cullen név, az alapvető vidám kisugárzása elpárolgott. – Nem tudtad, hogy Forks-ban ilyen hideg van?

- Már voltam itt. –mondtam. – tudtam, hogy hideg lesz, de anyukám ment bevásárolni. – erre elmosolyodtam és már vártam a kacaját, vagy csak egy mosolyát. Nem tudom miért, de úgy éreztem, megnyugodnék tőle, hogy a gyomromban lévő csomó kioldódna.  Azonban még egy arcizma sem rándult meg. Mereven bámult ki a szélvédőn. Felkavart ez a hirtelen hangulatváltozás.

- Értem. – csupán ennyit nyögött ki, bár abban sem vagyok biztos, hogy a kérdést hallotta-e.

Ezután jó ideig csend maradt az autóban. Kiértünk valami főút szerűségre, de itt is csak egy-két autó előzött meg minket.

- Akkor van itt valaki Forks-ban, akihez tudsz menni ma éjszakára? – kérdezte megtörve a feszült, hosszúra nyúló csendet.

- Belláékon kívül nem ismerek senkit, úgyhogy gondoltam kiveszek egy szobát valami kis szállóban. Tudsz egy ilyen helyet? – kérdeztem felvont szemöldökkel.

- Szállodában akarsz aludni? – kérdezte fintorogva.

- Még mindig jobb, mint egy padon valahol az utcán. – válaszoltam. – Nincs máshova mennem. És biztos van valahol egy kis motel, ahova ilyenkor is be lehet jelentkezni.

- Igen, azt hiszem, tudok egyet, de… - hezitált. Mély, barna szeme aggódva rám villant, és ahogy szólásra nyitotta a száját, az alsó ajka megremegett. – Mi lenne, ha hozzánk jönnél ma éjszakára. Közel lakunk Forks-hoz, La Push-ban, a rezervátumban a tengerparton. Csak az apám, a húgom és én lakunk ott. – fejezte be és kérdőn felvonta a szemöldökét.

- Nem Jacob, de azért köszönöm. – csóváltam a fejem. – Így sokat segítettél, ha úgy vesszük az életemet mentetted meg…

- Jaj, ugyan már, Lora! Annyira azért nem volt komoly a dolog. – mondta kétkedve.

- Még hogy nem volt! – sopánkodtam játékosan. -  Majdnem odafagytam az út szélére! – végre elnevette magát, a nevetésén nekem is mosolyognom kellett. – De most komolyra fordítva a szót, nem szeretnék a terhetekre lenni. Így is túl sok mindent tettél már meg értem, pedig nem is ismersz.

- Eskü, hogy nem lennél a terhünkre, ha majd igen, akkor szólok! – bolondozott. – A húgom kiugrana a bőréből, hogyha eljönnél. A La Push-ban többségében csak férfiak élnek, így neki elég nehéz, főleg, hogy már anyu sincs velünk. – magyarázta bánatosan. Nem, nem! Azonnal el akartam tűntetni ezt a szomorúságot az arcáról. Más embert sem jó szomorúan látni, na de Jacobot!

- Elmeséled, hogy mi történt? – nem akartam tapintatlan lenni, de gondoltam neki is jobb lesz, ha kibeszéli magából.

- Tavaly nyáron halt meg. – magyarázta, miközben a kormányt úgy szorította, hogy az ujjai kifehéredtek. – Valami megtámadta az erdőben. – mondta, majd keserűen elmosolyodott. – Azt mondják, hogy egy medve támadta meg. Ekkora hazugságot! – nevetett elhalóan.

- Miért szerinted mi volt? – kérdeztem halkan.

Egy kicsit hezitált, majd halkan szinte odamorogta a választ, miközben a fejét elfordította, hogy ne láthassam. - Fogalmam sincs.

- Részvétem, Jacob. – mondtam és megérintettem a karját. Tűzforró volt. – Te nem vagy lázas? Jól vagy? – kérdeztem aggódva. Még soha nem éreztem, hogy valakinek ilyen forró lett volna a bőre.

- Semmi bajom. – mondta szűkszavúan.

- Jacob ez komoly dolog. Szinte tüzelsz! Nem kéne kórházba mennünk?

- Dehogy! Mondtam, hogy semmi bajom. – mondta kicsit higgadtabban. – Na, de itt vagyunk Forksban. Odavigyelek a motelhez vagy eljössz hozzánk? – legszívesebben elmentem volna vele, de nem akartam váratlan és idegen vendégként beállítani az éjszaka közepén.

- Most inkább a motelhez vigyél, kérlek. – mosolyogtam rá. – Nagyon kedves vagy, hogy így törődsz velem, de te így is eleget tettél.

- Haj, megint kezdi. – sóhajtott egyet mosolyogva. Majd kibújtam a bőrömből, hogy így látom, mosolyogva.

Itt Forks-ban már nem annyira esett a hó. Itt is az egész utat beterítette a csillogó hó, de legalább az ablaktörlőnek nem kellett egyfolytában ide-oda járnia. Itt már nem volt vaksötét, az utcai lámpák égtek és néhány ház ki volt díszítve, szép karácsonyi égőkkel. A téli szünetben jöttem ide, hogy Bellával tudjam ünnepelni a karácsonyt és az újévet is. Milyen meglepő mégis a mostani helyzetem! Mindenki elköltözött és egyedül maradtam egy idegen városban, ahol senkit sem ismerek.

- És akkor most előbb utazol haza? – kérdezte Jacob. – Tudod, hogy most még sincsenek itt.

- Eredetileg két hétig maradtam volna, így olyan jegyet vettünk, ami csak arra érvényes, de majd lehet, hogy visszaváltom. Még nem tudom, hogy mi lesz, majd reggel beszélek anyuval. – mondtam, majd egy darabig csend lett.

Jacob befordult egy hosszú utcába. Miért ilyen kedves velem? Elmeséltem neki szinte mindent az ittlétem okairól, akkor meg miért ilyen rohadt kedves velem? Ki kéne röhögnie, hogy milyen egy szerencsétlen vagyok.

– Én nem így terveztem, sajnálom. – mondtam a sírás határán. – Azt hittem, hogy itt lesznek, és Bellával együtt ünnepelhetem a karácsonyt. Erre… - tártam szét a kezem, miközben a könnyeimmel küszködtem. – sehol senki, én meg megint egyedül vagyok a szarban. – nem tudtam, hogy miért fakadtam így ki. Talán most telt be a pohár, de szerencsére Jacob nem nézett úgy rám, mint egy hisztis kis csitrire, hanem csöndben hallgatta a kiborulásomat.

- Sajnálom, hogy így gondolod. – motyogta halkan, aggódva, fürkészve az arcomat.

Nem válaszoltam. Féltem, hogy valami rosszat mondanék. Beharaptam az alsó ajkam és csendben maradtam.

- Megjöttünk. –jelentette ki Jacob. – Akarod, hogy bekísérjelek? – ajánlkozott.

- Köszönök mindent Jacob, de innen már megoldom. – mosolyogtam rá és már kezdtem kinyitni az ajtót, de megállított.

- Várj, majd én!

Megkerülte a kocsit és kinyitotta a kocsiajtót, megfogta a kezem és kisegített. Ahogy kiléptem, egyből megcsapott, azaz irdatlan hideg, ami odakint volt. A fogam összecsattant és mindenhol libabőrös lettem. Jacob észrevette, hogy vacogom és levette a kabátját.

- Nem, nem! – mondtam határozottan. – Jacob vedd vissza, megfázol!

- Dehogy! – tiltakozott és minden ellenkezésem ellenére rám terítette a kabátját. Annyira meleg volt, hogy túl önző voltam visszaadni. - Gyere, menjünk! – mondta és a már kivett piros bőrönddel megindult a szépen kivilágított épület felé. Mikor beléptünk az ajtón, azonnal levettem magamról Jacob kabátját és átadtam neki.

A szálloda nem volt túl modern, de otthonosan fel volt díszítve itt is egy csomó karácsonyi dísszel. A recepciós pult mögött egy fiatal szőke lány ült és a számítógépre meredt, Észre sem vette, hogy valaki belépett. A pult mellett kanapék és kis dohányzóasztalok helyezkedtek el és szemben velük, pedig egy lépcső. Átvettem Jacob-tól a bőröndöt.

- Köszönök mindent, Jacob. – mondtam őszintén.

- Mikor látlak még? – kérdezte váratlanul.

- Hát. Öhm... – nem tudtam igazából mit feleljek.

- Reggelizünk a kávézóban? – kérdezte váratlanul. Egy pillanatig csak néztem rá.

- Jacob, én… - ez túl hirtelen ért. – Én… Rendben! – mondtam, mire az arca felvirult. – Hozd a húgodat is, jó lenne megismerni. – mondtam, hogy még véletlenül se értse a reggeli találkozást egy randinak. Arra még nem állnék készen. Az ötletemre, mintha egy kicsit elszomorodott volna.

- Oké, akkor mondjuk, nyolcra itt leszünk érted, jó?

- Rendben. – bólogattam hevesen.

- Hát akkor majd holnap. – mondta felvéve a kabátját.

- Igen. – mondtam. – Jó éjszakát, Jacob!

- Jó éjt! – mosolygott még egyszer rám, aztán kilépett az ajtón. Az ablakból néztem, ahogy beszáll az autójába, int még egyet nekem vigyorogva és elhajt.